Ferde szemű műbrazilok

Ilyenkor fogja el az embert az az érzés, hogy "fiúk, ezt azért nem kellett volna…”Belépünk a kobei Harlborland New Ottani Hotel halljába, boldogan, hogy végre megszabadulhatunk a cuccunktól, kicsit kipihenhetjük az utazás fáradalmait, mielőtt elindulunk a stadionba, és hirtelen visszahőkölünk. Ez mi?Többtucatnyi fényképezőgép és tévékamera szegeződik ránk. Váratlan látvány, ám nem történik semmi, egyik sem villan, és a kamerákra szerelt kis lámpák sem gyulladnak fel.Tehát nem ránk várnak.Átverekedjük magunkat a tömegen a recepcióhoz, bejelentkezünk, és kérdezzük a portást, mit akar itt ez a rengeteg ember. "Várnak a brazil játékosokra. Ôk is itt laknak.”Nagy baj nem lehet ezzel a szállodával. A metró felől érkeztünk, ott már meg kellett mutatnunk, hogy itt lakunk, az utcai bejáratot rendőrök őrzik, ott is csak az jöhet be, akinek szobája van, vagy igazolja, hogy brazil újságíró. Az előbbi státusszal élünk, magyar újságíróként kipenderítenének. Mellesleg nem járnánk különösebben rosszul, mert hamarosan megjelenik egy pocakos úr, öltönyén a brazil szövetség címerével, hangosan kiabál valamit portugálul, mire mindenki elindul kifelé. Nem nehéz rájönni, mi történt: új hídfőállást létesítenek a garázs kijáratánál, az úr nyilván azt közölte velük, hogy a hallban hiába várnak, azt messze elkerülik a játékosok.Ettől fogva a szállodán belül semmi jele, hogy a falai között olyan futballisták rendezkedtek be, mint Ronaldo, Rivaldo vagy Roberto Carlos. Kint viszont már a rendőröknek kell odébbterelniük a népet. Az újságírók megszállták a járda egy részét, ám igényt tartanának erre a rajongók is, akik képesek órákat is várni, csak hogy egyetlen pillantást vethessenek az imádott félistenekre. A derűlátóbbak hoztak magukkal labdát, mezt, zászlót vagy csak egy füzetet, másik kezükben tollat tartanak arra az esetre, ha valamelyik sztár közelébe jutnának, és lehetőségük nyílna gazdagodni egy sokat érő autogrammal. Ezt a derűlátást a naivitás és a fanatizmus táplálja, hiszen a rendőrök száma, valamint zord ábrázata kétséget sem hagy afelől, hogy itt bizony halandó külön engedély nélkül egész biztosan nem férhet Ronaldóék közelébe.Ám ők kitartanak, sőt, a tömeg a percek múlásával egyre nő. A busz fara kilóg a garázsból, így arra talán mégis van remény, hogy láthatók lesznek a brazilok, amíg bekászálódnak, és este fél hétkor – majdnem négyórás várakozás után! – meg is történik a csoda. (A recepciós megsúgta, mikorra kérte az indulást a brazil válogatott, így a jólértesültek a szobájukban is várhattak, leszámítva a fotósokat és az operatőröket, ugyanis nekik őrizniük kellett kiharcolt pozícióikat.) Szóval, hirtelen mozgás támadt a busz elején, a motort is beindították, és sárga-kék melegítős fiatalemberek tűntek fel a kis résen a másodperc tört részére. Ekkor már legalább kétezren tolongtak a garázs előtt, a forgalmat régóta másfelé terelték.Felpörgött a motor, a busz méltóságteljes lassúsággal kitolatott, a tömeg meg sikoltozott, mint egykoron a Beatles érkezésekor. Hisztérikus állapotban, révülten integettek, kiáltozták a sztárok nevét, akik egy pillanatra kimosolyogtak az ablakon, a vakuk fénye hirtelen vakító fénycsóvává állt össze, majd átmenet nélkül visszatért a kora esti szürkület, a buszból csak a kipufogott benzingőz bűze maradt ott, az emberek pedig arcukon a bennfentesek boldog mosolyával lassan szétszéledtek.Pedig a többségük egy buszon kívül semmit sem látott.Azt elfejtettük megemlíteni, hogy brazilt csak elvétve lehetett látni köztük, csaknem mindenki japán volt. Műbrazilok, made in Japan.Az igaziak a metróval csupán tízpercnyire fekvő stadion körül gyülekeztek, és ott, a brazil–belga nyolcaddöntő helyszínén igyekezték karnevállá avatni ezt a felhős, szürke és langyos napot. Az utcát ellepték a mezárusok, akik tudják, hogy a sportruhák piaca olyan, mint a tőzsde: a kiesett csapatok dresszének értéke gyorsan leesik, a továbbjutóké pedig a világbajnokság végére akár az egekbe is szökhet. Sőt, az utca ítél az esélyekről is. David Beckham meze – na, nem az igazi, a nevével és számával ellátott – hihetetlenül kurrens áru, Szapporóban, az argentinok legyőzése előtt még 2500 jent ért, Niigitában a dánok kiverése után, és itt, Kobéban már a duplájáért kínálták. A Ronaldo feliratú sárga dressz nyolcezret kóstált, és a hátizsákból áruló, jobb esetben a portékát egy pokrócra kiterítő alkalmi kiskereskedők biztosra mentek, mert vitte a nép a mezt, mint a cukrot. Nehéz innen megítélni, hogy menynyire közhelyes a brazilok fesztiváljáról mesélni, a közepébe csöppenve hihetetlen élmény. Pedig mondom, mindez már közhely: szamba, ének, hatalmas dobok, trombiták, pergő ritmus, széles jókedv, a férfivért felforrósító ringó, meztelen csípők, buján táncoló keblek, színpompás farsangi jelmezek. Ember nem maradhat közömbös. Aki belesodródik, máris mozog, jár a lába, a portugál szöveget nem értő és ismerő álbrazil japánok pedig lelkesen óbégatnak is a zenére. A vidámság és a feneketlen életöröm a fegyelmezés szándékával érkező rendőröket is elsöpri, egy ideig próbálkoznak ugyan, ám hamarosan beletörődnek a kudarcba, és lassan felszívódnak a forgatagban.A lelátón egészen a kezdésig folytatódik a parádé, ám a mérkőzés alatt visszafogottabbá válik a hangulat. Egyszer, amikor éppen csönd telepszik a stadionra, egy jó torkú férfi még arra is vetemedik, hogy belekiáltja a kobei estébe: Nippon!Ám a hajrára ismét visszatér minden oda, ahol elkezdődött. Rivaldo, majd Ronaldo gólját már szambázó nézők köszöntik, és attól fogva a városban minden vidámság, móka, kacagás. Ezrek táncolnak a metróig, a peron táncparketté alakul át, és egy óra múlva a város központjában olyan fergeteges karnevál kerekedik, amilyent még nem látott a jó öreg Sannomija állomás.A szálloda körül viszont minden csendes. Csaknem éjfélre jár, amikor a busz halk zümmögéssel bekanyarodik a garázsszintre. A rendőröknek most semmi dolguk, csupán a forma kedvéért állnak kordont a semminek.