Miattunk lett új az érme

A rendőr elkéri a fényképezőgépemet. Belenéz, elégedetten bólint, majd néhány tucat "cenkjú” és ugyanannyi "szori” kíséretében visszadja. Biztonságos. Ettől még a gépben nyugodtan lehetne bomba, de ha belenézett, és látott engem, akkor ez szerinte biztosan fényképezőgép, nem pedig álcázott pokolgép. De még nem vagyunk készen. Ki kell nyitnom a táskámat, az átvilágításkor is látszott, hogy laptop van benne, most egy hangos "áh!”, majd egy halkuló "óh!” kíséretében bólogat, lám, valóban laptop. Int, hogy becsukhatom, közben megint szorgalmasan cenkjúzik és szorizik, többször meghajol, végig kedvesen mosolyog.Így esünk át mindannyian a biztonsági ellenőrzésen, amikor bemegyünk a médiacentrumba. Azzal a kiegészítéssel, hogy amiként a repülőtereken is szokás, a csomag átvilágításával párhuzamosan ki kell pakolni és le kell venni magunkról minden fémet, aztán át kell menni egy kapun, ha az nem jelez, akkor következik a fenti tortúra, és ha ott sincs gond, akkor mehetünk is beljebb a dolgunkra. A fényképezőgépet át lehet világíttatni, csak akkor fényképezni nem érdemes vele, ugyanis a röntgensugár egy szemvillanás alatt tönkreteszi a filmet, ezért aztán mindenki külön ellenőrizteti.Ugyanez a menet a meccsek előtt is, amikor megérkezünk a stadionba. Aki a médiabusszal érkezik, annak meg kell mutatnia a nyakában lógó akkreditálási kártyát a kapunál felszálló rendőrnek, majd ötven méter után egy másiknak is, ezt eleinte nevetés, de az utóbbi napokban inkább felzúdulás fogadja – így kopnak az idegek az idő múlásával errefelé. Közben három rendőr villámgyorsan átvizsgálja a buszt is, alányúlnak valamilyen ketyerével, és ha nem találnak semmit, itt is mehetünk beljebb a dolgunkra.Eddig még szerencsére nem találtak semmit. Mindez egyébként tényleg hallatlan szerénységgel és udvariasággal zajlik. Ha valakit fel is bosszant a macera, a kedves mosollyal hajlongó és állandóan bocsánatot kérő, mindent megköszönő rendőr látványa lefegyverzi. Ráadásul igazuk van: a mai világban nem árt az óvatosság. A meccsek idején például mindig három-négy helikopter köröz a stadionok felett. Az egyik japán kolléga elmondta, a stadionok környékének a légvédelmét megerősítették, és ha egy gép eltérne a menetirányától, egyszer figyelmeztetnék, s ha az hatástalan maradna, habozás nélkül lelőnék. Hajmeresztő, de őszintén szólva el tudom hinni.Az udvariasság és a figyelmesség egyébként olyan itt Japánban, mint a levegővétel. Mindennnapos és magától értetődő. Ezt az országot valójában a gyenge képességűeknek találták ki. Nem a helyiekre gondolok, hanem az olyanokra, akik idegenből tévednek ide valamilyen okból, és az első percekben a legszívesebben hanyatt-homlok menekülnének a hatalmas tömeg és a számunkra kibogarászhatatlan japán írásjelek láttán. Ám aki itt eltéved, az otthon se mozduljon ki a lakásából. Ez egész egyszerűen lehetetlen. Mindent jeleznek, előbb-utóbb latin betűkkel is, de ami ennél is fontosabb, mindenki segít. Ha állsz tanácstalanul a metróban a jegyautomaták előtt, azonnal megszólít valaki, és nem baj, hogy nem beszéltek egy nyelvet, addig nem nyugszik, amíg nem jön rá, hova akarsz menni. Elveszi tőled a pénzt, megveszi a jegyet, majd a végén ő hajol meg, és még meg is köszöni, hogy a hasznodra lehetett. Szapporóban történt az angol–argentin előtti napon, amikor az angolok edzésére igyekeztünk. A metrón elbizonytalanodtunk, és megkérdeztünk egy asszonyt, melyik vonalat válasszuk, ha a stadionhoz akarunk eljutni. Japánul szabadkozott, amiből annyi derült ki, hogy ő jokohamai, és fogalma sincs. Elnézést kértem, és elfordultam tőle, de ő nem hagyta annyiban. Addig ment emberről emberre, amíg nem talált valakit, aki tudta a választ, sőt, addig utazott, mint én. Arra rábízott, és amikor leszállt, boldogan hajlongott, mert segíthetett nekem.Ez nem egyedi, hanem jellemző példa.Ha már szóba került a közlekedés: a legkevesebb, hogy zseniális. A sinkanzenek órák alatt keresztül-kasul száguldják az országot, a kisebb helyi vonalakkal is gyorsan át lehet szelni nagy távolságokat, és mindezt tökéletesen kiegészítik a nagyvárosok metrói. A szervezettségnél csak a pontosság bámulatosabb. Jokohamában a Bandobasi megálló közelében lakunk, és a menetrend szerint a metró húsz perc alatt visz el a Sin-Jokohama állomáshoz. Teljesen felesleges a közbeeső állomások nevét figyelni, elég csak az órát nézni. Az indulástól számított húsz perc múlva kinyílnak az ajtók, és lehet kiszállni. Magyar ésszel ez döbbenetes. A több mint kétszáz kilométeres átlagsebességgel száguldó szuperexpresszekhez is órát lehet igazítani, négy hét alatt egyetlen járatot sem voltunk képesek késésen kapni.Autóval viszont nem szívesen közlekednénk, időnként akkora a forgalom, ráadásul angol módra a jobb oldalon van a kormány. Mire megszoknánk, többször összetör az autó… Viszont csönd van, öreg csotrogányt egyet sem látni. Nem csoda, a nyolcadik évnél esedékes vizsga félmillió jenbe kerül, ez több egymillió forintnál is, azaz nem éri meg az idősebb kocsikat javítgatni és fenntartani. A jobb oldali kormány pedig nem a japánok híres hagyománytisztelete miatt maradt meg, a gaz imperialisták ármánykodásának az eredménye. A nagy amerikai autógyártók a második világháború után dollármilliókkal vesztegettek meg kínai hivatalnokokat, hogy térjenek át a balkormányra, és így keresztül is vitték az akaratukat. Éppen elkezdték tömni a japán döntéshozók zsebét is, amikor az angolok észbe kaptak, és olyan erélyesen tiltakoztak, hogy ez az üzlet kútba esett, most pedig már nincs napirenden a változtatás.És ha autó, akkor városokról, utakról is legyen szó. Szaitamába mentünk, kivételesen autóval. Már több mint egy órája koptattuk a huszonöt-harminc méter magasan a felhőkarcolók között kanyargó autópályát, de még mindig nem fogytak el a házak. Képtelenségnek tűnt, azt hittem, hogy körbe-körbe megyünk, ám megtudtuk, szó sincs erről. Japán népességének nyolcvanöt százaléka Oszaka, Nagoja és Tokió körzetében él, és a főváros összenőtt a környező városokkal. A városhatár érzékelhetetlen, a házak annyira közel épültek egymáshoz, hogy egy ugrással át lehet lendülni a szemben álló épület erkélyére, és így Jokohama, Kavaszaki, Tokió és a többi város egy hatalmas, végtelennek tűnő, összefüggő metropolist alkot. Nem túlzok: képzeljék el, hogy Budapest összeépül Balatonföldvárral.Végül egy rövid történet, amelyet muszáj elmesélni. Azt tudjuk, hogy magyar–japán határincidensektől mostanában nem kell félni, ám mi, magyarok mégis nagy hatást tudunk gyakorolni a japánok mindennapi életére. Például nekünk köszönhetik, hogy a közelmúltban ki kellett cserélniük legnagyobb címletű pénzérméjüket, az ötszáz jenest. A régi ugyanis súlyra és méretre pontosan megegyezett a magyar ötvenforintossal. A történet pofonegyszerű: egy élelmes honfitársunk ezt kiszúrta, a kerékpárjának a vázát teletömte ötvenessel, repülőgépre tette, elutazott ide, és degeszre kereste magát. Csupán anynyit kellett tennie, hogy bedobta az ötvenest valamelyik automatába, majd törölte a műveletet, és a pénzkupac aljáról annak rendje és módja szerint kipottyant egy ötszáz jenes. Minden egyes pottyanás ezer forint hasznot jelentett derék földinknek, aki állítólag még kétszer fordult, amíg fülön nem csípték. Ôt bezárták, az ötszázasokat pedig lecserélték.Egyébként nincs semmi bajuk a magyarokkal. Amikor megtudják, honnan jöttünk, csodálkoznak, szörnyűlködnek kicsit, és kész. Úgy néznek ránk, mint egy csodabogárra.Pont úgy, ahogyan mi nézünk otthon egy japánra.