Fehér első munkanapja a Benficánál

Costa Pereira egyszerűen nem tudott mit kezdeni a magyar csatárokkal. A világhírű portugál kapus egymást követő két esztendőben is maga mögött kotorászhatott; 1961-ben Kocsis Sándor és Czibor Zoltán, 1962-ben Puskás Ferenc találatai után. Rég volt, szép volt, a Benficánál manapság is úgy emlegetik ezeket az éveket, mint a klub történetének legfényesebb pillanatait.
Érthető.
A Benfica 1961-ben a BEK döntőjében 3:2-re győzte le a Barcelonát (mégpedig Bernben, a Wankdorf-stadionban, s a katalánok két magyar csillaga, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán nem hitte el, hogy azon a pályán megint 3:2-re kapnak ki, ugyanúgy, mint az 1954-es vb-döntőben…), majd egy évvel később ugyancsak BEK-finalistaként 5:3-ra a Real Madridot. A hatvanegyes sorozatban egyébként a portugálok az Újpesti Dózsát búcsúztatták el, méghozzá a Lisszabonban elért 6:2-es győzelemmel. Aztán a következő sorozat döntőjében hiába rúgott három gólt a mi Puskás Öcsink (már az első félidőben…), a trófea újra Lisszabonba vándorolt.
Lisszabon egyébként különleges hangulatú város.
Aki egyszer ott járt, és mondjuk sétált a Docas nevű tengerparti mulatónegyedben, a Titanic nagyságú óceánjárón, na meg a vérpezsdítő ritmusoktól hangos bárok között, újra és újra visszavágyik abba a metropolisba, ahol rajongásig szeretik a futballt, és azon belül is a Benficát. Természetesen a helyi riválisnak, a Sportingnak is van jókora szurkolótábora, de a Benfica (Eusébio, Torres, Coluna, Augusto és Germano egykori klubja) már-már vallás a portugálok számára. A szurkolók úgy tartják: a tízmillió lakosból hatmillió a Benficának, három a Sportingnak, egy a Portónak drukkol.
Az idősebbeknek van sok-sok emléke erről a klubról. Elsősorban persze a hetvenes évek világklasszis Dózsájának köszönhetően. Az Újpest többször is a Megyeri útra hozta a piros-fehér sztáralakulatot, és emlékezetes meccseket vívott vele (Fekete László tudna mesélni az 1973. november 7-ei, 2–0-s győzelemmel végződött összecsapásról…), és akkoriban bizony partiban voltunk a portugálokkal.

Harmincezren az edzésen

Egy fiatalember, bizonyos Fehér Miklós ezekről a felejthetetlen élményekről semmit sem tudhat.
Illetve csupán annyit, amennyit elmeséltek neki egy hideg téli estén a radiátor mellett ücsörögve, vagy amennyit esetleg ő maga olvasott a magyar futball történetéről. Hősünk mindössze 23 esztendős, neki nem mond semmit, hogy Bene Ferenc éppen a portugálok kapusának, Henriquének lőtt futballtörténelmi gólt (kirúgás, Henrique feldobja a labdát, ott terem a Dózsa centere, és a kapus kezei közül emel a hálóba – sohasem felejthető pillanat); mint ahogyan az sem, hogy Portugália büszkesége az utóbbi években, sőt évtizedekben már nem a régi fényében csillog.
De ez mit sem von le a hír értékéből: Fehér Miklós augusztus elsejétől (azaz, mától) hivatalosan is a Benfica játékosa. A Győri ETO neveltje a Porto után egy még nevesebb klubhoz kerül, a Benfica már valóban a vágyak kategóriájába tartozik, magyar kissrác csak álmaiban képzelheti el, hogy magára húzhatja Eusébio után a legendás piros-fehér dresszt.
– Valami repülőgéphangárban értem utol? Mi ez a nagy zaj?
– Éppen egy teherautó húzott el mellettem, ugyanis a kocsimban ülök – mondta a telefonba Fehér. – De ne zavartassa magát, kérdezzen csak bátran, viszont ha hirtelen eltűnök az éterben, az csak azért lesz, mert rendőrök tűntek fel. Jókora bírsággal sújtják Portugáliában a kocsiban mobilozókat.
– Azt megkérdezhetem, hogy milyen kocsiban ül?
– Nem hiszem, hogy ebből titkot kellene csinálnom. Egy Mercedesben ülök, azon belül is egy SLK Cabrióban. Fekete, csillog-villog, jó kis dögös gép. Imádom a jó kocsikat. Otthon is van egy Land Roverem.
– Igaza van, a Benfica leendő csatárának mégsem lehet Zaporozsece vagy Wartburg kombija, meg aztán, ha nem veszi tolakodásnak, úgy gondolom, élvezze ki az életet minél jobban, hiszen fiatal, sikeres, és nem kell szégyenkeznie, ha kipattan egy Mercedesből…
– Magam is így gondolom. Ami tetszik, azt megveszem, amire szükségem van, azt megszerzem. Szerencsére huszonhárom évesen mindenem megvan, még annál is több. Talán csak a lényeg hiányzik.
– Örülök, hogy ezt mondta. Mert irigyelhetik a csillogó, villogó autókért, viszont ha ontja a gólokat a Benficában, ha a magyar válogatottat hozzásegíti a régóta várt győzelmekhez, akkor senkit sem érdekel majd, hogy traktoron, lovas kocsin vagy éppen a világ legdrágább autóján közlekedik.
– Nehogy azt higgye, hogy megváltoztam. Nem lett belőlem urizáló világfi vagy valami hasonló nagyképű alak, pontosan tudom, honnan jöttem, és azzal is tisztában vagyok, hogy igazán még nem bizonyítottam. Jó, voltak emlékezetes meccseim, rúgdostam a gólokat Portugáliában, hol a Porto, de inkább a Salgueiros vagy pedig a Braga csapatában, de a Benfica egészen más világ. Idekerülni, idetartozni mámorító érzés.
– Mikor húzhatja fel először a piros-fehér dresszt?
– Remélem, már szombaton, a brazil Gremio elleni edzőmeccsen. Van némi fizikai lemaradásom, de ez nem jelentős, úgyhogy harcra kész vagyok, és szeretnék bizonyítani. Ha nem szombaton, akkor majd a jövő héten a Celta Vigo elleni barátságos találkozón vagy augusztus tizenhetedikén, mert akkor jön hozzánk a Real Madrid. Azt a meccset már rettenetesen várom. A bajnokság különben augusztus huszonötödikén rajtol, és mi idegenben kezdünk.
– Hallom, milyen nagy csinnadratta volt, amikor bemutatták.
– Még annál is nagyobb. Sok mindent láttam már a futball világában, de hogy egy szimpla edzésre, amelyen bemutatják az új fiúkat, harmincezer néző zarándokoljon ki a stadionba, ez még engem is meglepett. De ez mind semmi. Ez a harmincezer Benfica-szurkoló engem ünnepelt a legjobban, úgy lettem beharangozva, mint a legnagyobb igazolás, azt hittem, elsírom magam a gyönyörtől. Rajtam kívül idehozták Petit-t a Boavistából, de a legnagyobb sztár továbbra is a szlovén Zlatko Zahovic. Rajta kívül csapattársam lesz a Portóból igazolt Ljubinko Drulovics és persze néhány brazil fiú. Olyan kiemelkedő klasszisa nincs a Benficának, mint a kilencvenes évek elején Joao Pinto. Egyébként tudja, mikor volt legutóbb bajnok a Benfica? Ezerkilencszázkilencvennégyben. Majdnem tíz éve, ezen én is meglepődtem. Pedig dolgoztak itt neves szakemberek, a német Jupp Heynckes, az angol Graeme Souness, de valahogy nem sikerült a kiugrás. Ráadásul tavaly jókora botrány tört ki a Benficánál, nagyon úgy fest, hogy csalás miatt börtönbe kerül a korábbi elnök.
– Tulajdonképpen mióta tudja, hogy a Benfica játékosa lesz?
– Egy hónapja. Most már bevallhatom, hogy szívem szerint a rivális Sportinghoz szerződtem volna, de nem azért, mert nekik mostanában jobban megy, hanem Bölöni László személye miatt. Szívesen dolgoztam volna vele, de végül a Benficához sikerült szerződnöm. Ezt persze nem panaszképpen mondom, hiszen rendkívül boldog vagyok. A csapat tavaly negyedik lett, így nem indulunk semmilyen kupában. Azt még nem mondtam, hogy négy évre köteleztem el magam Lisszabonba, és ezalatt jó lenne bajnoki címet ünnepelni. A csapattól tulajdonképpen minden évben ezt várják el… Szerintem most van is annyi esélyünk, mint a nagy rivális Sportingnak, Portónak vagy a tavalyi bajnok Boavistának.

A Barcelonáról is álmodik

– Sokan nem tudják még most sem, hogy miért nem az Atlético Madrid játékosa lett.
– Hát igen, ez jó kérdés. Januárban kétszer is jártam Madridban, Paolo Futre, az Atlético sportigazgatója nem győzte hangsúlyozni, mekkora szükségük van rám. Aztán valami zűrzavar támadt a madridi klubnál, az elnök Jésus Gil y Gil ismét közel került a börtönhöz, és így eltekintettek a szerződtetésemtől. Akkor egy kicsit kétségbeestem, szívesen játszottam volna Madridban, hiszen számomra a spanyol bajnokság jelenti az ígéret földjét. Sebaj, játszom én még ott.
– Ez jó. A legtöbb magyar fiatalember tökéletesen elégedett lenne, világgá kürtölné, hogy kérem szépen, én a Benfica játékosa vagyok, ön meg már most azon töri a fejét, hogy lehetne még jobb csapatban futballozni. Igaza van, soha ne elégedjen meg a helyzetével!
– Ebben egyetértünk, valóban óriási lehetőség a Benficában futballozni, de ha úgy adódik, és nekem úgy megy a játék, miért ne vágyjak egy még jobb csapatba? És miért ne álmodozzak, mondjuk, a Barcelonáról is?
– Remek érzés úgy beszélgetni egy magyar futballistával, hogy közben nem a színvonaltalanságról, az érdektelenségről, a stadionok kiábrándító külsejéről esik szó, hanem Eusébio egykori klubjáról, aztán a Barcelonáról, egy gyönyörű Mercedesről és egy sikeres pályafutásról. Viszont meg nem állom, hogy ne mondjam el a véleményemet: egy évet így is elpazarolt az életéből.
– Nem volt más választásom. A Portónál nem akartam hosszú távra elkötelezni magam, ők pedig egyszerűen nem engedtek el. Valóban elment egy teljes szezon, legutóbb márciusban léptem tétmeccsen pályára a Porto B-csapatában. Ott aztán góllal búcsúztam a kék-fehér klubtól, de nem felejtek el semmit, amit ott műveltek velem. Nagy nap lesz az életemben, amikor a hetedik fordulóban a Benfica játékosaként betalálok majd a portói kapuba. Gyönyörű pillanat lesz.
– Van már otthona Lisszabonban?
– Most keresnek nekem egy lakást, de már nagyon szeretem ezt a várost. Teljesen más, mint északon. Portóban többet dolgoznak az emberek, zárkózottabbak, hűvösebbek. Itt Lisszabonban egészen más az életritmus, ez sokkal inkább nekem való hely. Most úgy tűnik, ha meglesz az otthonom, kijön velem a barátnőm, egy csinos ajkai kislány, kipróbáljuk, milyen is együtt élni.
– Mit gondol, kezdő lesz a bajnoki rajton?
– Minden esélyem megvan rá. A Benfica általában egy ékkel játszik, és erre a posztra ott van egy fiatal angolai srác, Pedro Manuel Mantorras és a horvát Tomislav Sokota. Az edzőm, Jesualdo Ferreira, úgy érzem, bízik bennem, a többi pedig csak rajtam múlik. Szerencsére már perfektül beszélek portugálul, és ezt nem csak magamnak, hanem Szentes Lázárnak is köszönhetem, aki még a kiszerződésem előtt tanította a nyelvet.

Három lap címoldalán

– A portugálok már nem foglalkoznak a válogatott világbajnoki kudarcával?
– Ugyan, az csak pár napig volt téma, jóllehet, emlékszem a világbajnokság előtti nyilatkozatokra, Luis Figótól kezdve Vítor Baiáig szinte minden játékos azt mondta, hogy aranyéremmel térnek haza. Szerintem erre lett volna esélyük, de a sztárok túl fáradtan érkeztek Ázsiába. Hoppá… Most bocsásson meg egy pillanatra, mert rendőröket látok… Na jó, szerencsére nem állítottak meg.
– Mondja, felkapott játékosként kezelik Porguáliában?
– Erre csak azt tudom mondani, hogy itt, kint nagyobb az elismertségem, mint Magyarországon, azt a bizonyos bemutatkozó edzést követően három nagy példányszámú újság is a címlapon mutatott be, de természetesen ez még semmit nem jelent. Nekem a pályán kell bizonyítanom.
– Jó lenne, ha a mi lapunk címlapjára is odakerülhetne, amint ünnepel a svédek ellen lőtt győztes gólja után.
– Nehéz lesz… De láthatja, én nem elégszem meg a középszerűséggel. Képzelje csak el, mit jelentene nekem, ha 2004-brn a portugáliai Eb-n egy Benfica-csatár szerepelhetne majd a magyar válogatottban. Na, ehhez mit szól?