Makszim ellen is a maximumon

– Hadd kellemetlenkedjek egy kicsit: mit szólt Martin Doktor édesapjának vádjaihoz, miszerint a cseh olimpiai bajnok ellenfelei közül többek között ön is doppingol?
– Felháborít a vádaskodás, ugyanakkor úgy tudom, engem nem is említett – jelentette ki Kolonics György. – Az orosz Makszim Opaljevet és a német Andreas Dittmert nevezte meg. Az eredeti nyilatkozatot olvasók azt mondták, csak a magyar fordításba kerültem bele, ami meglepő…
– A jelenség is meglepi? Senki sem használ tiltott szereket a sportágban?
– Egy-két volt szocialista ország előretörése olykor gyanús, ám a Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség határozottabb fellépése mindent megoldhatna. Vizeletvizsgálat helyett vérvétellel kellene ellenőrizni a versenyzőket. Sajnos erre ez ideig csak a sydneyi olimpián akadt példa. A magyarok kitűnő szereplése igazolta, hogy mi tiszták voltunk. Kellemetlen, hogy ezt nekünk kell mondogatnunk, hisz’ nincs miért magyarázkodnunk.
– Sajnos ez évben legálisan is komoly orvosi segítségre szorult. Volt már ilyen pechesen induló szezonja?
– A legjobb esztendőkben is nyűglődtem ezzel-azzal, de ilyen szerencsétlenkedést még nem éltem át. Bokasérülés, arccsonttörés, influenza, kézsérülés, ínhüvelygyulladás – mindettől még a legszívósabb ember is padlóra kerül. E szériáért részben magamat okolhatom. Az olimpia után azt mondtam, elég, többet nem fosztom meg magam a hétköznapi élvezetektől. Nem kell semmi rosszra gondolni, pusztán arra jutottam, eztán én is elmehetek raftingolni, biciklizni, és nem kell egy erősebb fuvallattól is óvakodni. Lehet, hogy tévedtem, nem árt, ha egy élsportoló egy kicsit burokban él.
– Milyen erőállapotban volt, amikor néhány edzés után elindult a hazai válogatón?
– Ramatyul néztem ki. Ezer méteren semmi kedvem nem volt elindulni, végül odaálltam, de egy percig sem hittem, hogy nyerhetek. Amikor elsőként értem a célba, kissé meglepődtem… Fő számomban, ötszázon is sikerrel vettem az akadályt, és miután a kétszázas négyesbe bevettek, máris azon kaptam magam, hogy három számban indulhatok a szegedi Eb-n.

– A fantasztikus hangulatú, hazai kontinensbajnokság sztárjaink közül szinte egyedül önnek tartogatott kudarcokat. Ezt vajon miként élte meg?
– Vacakul. Ezren már jókora leckét kaptam, és ez finoman fogalmazva, nem használt az önbizalmamnak. Hiába érdekelt elsősorban az ötszáz egyes, három riválisom úgy megvert, hogy esélyem sem volt dobogóra kerülni. Aztán a kétszázas négyessel szerzett ezüst értéke is devalválódott, hisz a többi kvartett nyert.
– A diadalok idején a vállát veregetők közül hányan felejtették el felhívni?
– Én eléggé megválogatom a barátaimat, úgyhogy nincsenek olyan haverjaim, akiket csak a bajnok Kolonics érdekel. Szóval sokan hívtak, és jólesett a biztatásuk. Az Eb-ről még anynyit, hogy valóban nagyon furcsán éreztem magam Szegeden: mindenki élvezte a versenyt, én meg alig vártam, hogy vége legyen… Engem már akkor a világbajnokság foglalkoztatott, tudtam, hogy nekem ezúttal csak Sevillában nyílik alkalmam a javításra.
– Olyannyira, hogy férfi kajak-kenu válogatottunk tagjai közül csak ön lépett előre, mindenki más rosszabbul teljesített, mint az Eb-n. Mivel magyarázza eme fordulatot?
– Órákig elemezhetném – minden alap nélkül –, hogy ki, miért maradt el a várakozásoktól, így inkább csak általánosságban mondom el a teóriámat. A szegedi regattán – rajtam kívül – mindenki csúcsformában volt, s a győzelmek után kevesen tudtak újra felpörögni, valóban nehéz volt új motivációt találni. Andreas Dittmerrel beszélgettem erről Spanyolországban, és ő kívülállóként ugyanerre jutott.
– A puszta lelkesedés azért az ön esetében sem vezetett volna eredményre…
– No, persze. Augusztus elején afféle előalapozást csináltam végig. Az edzőm, Ludasi Róbert hosszabb résztávos edzéseket írt elő, s ez is segített. Éreztem, hogy fokozatosan visszanyerem az erőmet, s a vb előtt már kezdtem magamra ismerni. Újra úgy néztem ki, mint egy élvonalbeli kenus. Az ezres táv ennek ellenére megint nem jött össze, de ezúttal ez sem tört le. Ötszázon sokkal gyorsabban tudtam rajtolni, mint a Maty-éren, és végig tartottam Opaljev tempóját, aki a táv közepén azért előretört. A végén a nyomában voltam, de komolyan mondom, úgy örültem az ezüstnek, mint még soha. Ezúttal számomra ez volt a maximum. Remélem, Makszim számára is. Neki talán nem lesz még egy ilyen jó idénye, nekem pedig nem jön még egy hasonlóan döcögős.
– Ludasi másik vezérhajója, Hüttner Csaba és Fürdök Gábor kenu párosa immár évek óta érem nélkül marad: nem csábul el, hogy párosban is visszaszerezze a régi dicsőséget?
– Én elsősorban azt szeretném, ha Hüttiék mennének jól… Horváth Csabával annak idején mi nagyon szerencsések voltunk: olyan összhangban lapátoltunk, hogy az egyéni evezések mellett heti két közös tréninggel formában maradhattunk. Természetesen nekünk is lejárt az időnk, és bár ez a páros már aligha térdel össze, egyelőre nem azon spekulálok, hogy elfogadjam a szponzorom, a McDonald’s civil állásajánlatát. Úgyhogy a jövő évben vállalható számokon még elgondolkodom. De nem most, csakis a szabadságom után.
– Hosszú pihenőre készül?
– Egy hét firenzei vakációra utazunk a barátnőmmel. Többet nem engedélyezhetünk magunknak, mert a házépítésem a végéhez közeledik. Azon vagyok, hogy október elejéig, vagyis a felkészülés kezdetéig kulcsrakész állapotba hozzam, mert nem szeretném, ha a jövő évben bármi is elterelné a figyelmemet a kenuzásról.
– Harminc fölött miből meríti ezt a csuda nagy elszántságot?
– Frissnek és fiatalnak érzem magam, és imádom ezt a sportot, továbbá vannak még céljaim. Egyesben – miként arra minden újságíró előszeretettel emlékeztet – még nem nyertem vb-t, csak olimpiát… Ezen jó lenne változtatni. A 2006-os szegedi rendezésű vb után vonulnék vissza, ám lehet, hogy később.
– Érdekes ezt hallani, hisz a fiatal női csapat tagjai egyelőre még az Athén utáni folytatásra sem gondolnak…
– Egy nőnek a gyerekvállalásra is gondolnia kell, vagyis én ebből a szempontból könnyebb helyzetben vagyok. A nálam is régebbi szaktárssal, az úszó Güttler Károllyal értekeztünk egyszer a visszavonulásról, és arra lyukadtunk ki, hogy ezt egyikünk sem képes komolyan fontolóra venni. Én azért a finisben néha elátkozom az állhatatosságomat, amikor az oxigénhiánytól halál közeli élményeim vannak. A dobogón aztán rendre kárpótol a magaslati levegő.