Kincs az aranybányából

Azt mondják, Koreában néhány japán úr megkereste a magyar küldöttséget, a sportág őshazájából ugyanis egy forgatócsoportot akarnak küldeni Magyarországra. A cél az, hogy feltérképezzék, hogyan készül az egyik legnagyobb riválisuk. Bizonyára kissé csalódottak lennének a derék távol-keletiek, ha a hazai körülményekkel szembesülnének, hiszen a dzsúdó sincs könnyebb helyzetben, mint a többi magyar sportág, az azonban biztos, hogy a csoda valahol itt van…Hét magyar cselgáncsozó lépett szőnyegre a dél-koreai Csedzsu szigetén a junior-világbajnokságon, és Szabó Brigitta arany-, Rajcsányi Gergő ezüst-, Ónody Beáta pedig bronzéremmel a nyakában térhetett haza. Az éremtáblázaton három dzsúdós nagyhatalom – Japán, Dél-Korea és Brazília –előzte meg hazánkat, és tucatnyi nézte irigykedve ragyogó eredményeinket!
A lányok szereplését tekintve még fényesebb a magyar mérleg, csak Japán szerepelt jobban a mieinknél. A sportcsarnok majd szétesett, úgy szurkolt több ezer ember az 57 kilósok döntőjében a magyar Szabó Brigittának, és a sportág első magyar junior-világbajnokának itthon is kijárt az ünneplésből.
– Nagyon sokan vártak a repülőtéren, ott voltak a csapattársaim, a család, a szülők, a nagyszülők, a barátok, hatalmas virágcsokrokat kaptam, felejthetetlen volt – osztotta meg velünk élményeit Szabó Brigitta. – A verseny után nem nagyon tudtam feldolgozni, hogy világbajnok lettem, de azóta eltelt néhány nap, és most már azért tudom, mi történt velem…
– Mi is történt pénteken, tizenharmadikán Csedzsuban?
–Huszonöten voltunk a súlycsoportban, az első fordulóban erőnyerő voltam, a másodikban a német Hein ellen kezdtem. Egyet dobtam rajta, és egyszer intették, így két kokával én jutottam tovább. A négy közé jutásért a fehérorosz Andrijanec következett, szereztem egy jukót és egy kokát ellene, meg is intették. Az elődöntőben a tajvani Jang Hszien-cüt passzivitásért leléptették, a döntőben ugyanez történt a japán Macsidával is.
– Ilyen egyszerű lenne világbajnoki címet nyerni?
– Dehogy, ezt csak felsorolni ilyen könnyű. Az első meccs nekem mindig roppant nehéz, nagyon kell koncentrálnom, talán ezért volt a Hein elleni a legszorosabb meccsem. Még egy kritikusabb időszak volt, a döntő előtt hosszú szünet várt ránk, Németh Feri bácsi, a szövetségi kapitány el is küldött, hogy addig pihenjek le. Aludtam másfél órát…

– A döntő előtt? Más ilyenkor még leülni sem tud az idegességtől…
– Éppen az idegesség miatt nem tudtam aludni a verseny előtt, így délutánra már nagyon fáradt voltam. A döntő előtt megnyugodtam, úgy éreztem, hogy a döntőbe jutás volt számomra a legfontosabb feladat, az érem már biztos volt, már nem emésztettem magam.
– Azt mondja, hogy az érem biztos volt. Tudta, hogy korábban még sohasem nyert magyar versenyző aranyérmet a junior-világbajnokságon?
– Egészen a döntőig fogalmam sem volt erről, igaz, nem is foglalkoztam vele. Az utolsó meccs előtt említette Feri bácsi, hogy a lányok között még döntősünk sem volt soha, akkor már egy kicsit elgondolkodtam, milyen jó lenne megnyerni…
– Nem tette mindez görcsössé?
– Nem. Nem raktam magamra túl sok felelősséget, inkább kiszabadultam a nyomás alól. A világbajnokság előtt ugyanis azt szuggeráltam magamba, hogy az első öt között kell végeznem, nem szabad rögtön az elején kiesnem, ezt volt nehezebb elviselni.
– Miért állította ilyen magasra a mércét?
– Mert két éve már indultam junior-vébén, és akkor csak két meccsem volt. Azóta idősebb lettem, jobb is, erősebb is, úgy éreztem, most már itt az idő, mutatnom is kell valamit. Az is sokat nyomott a latban, hogy ebben a korosztályban ez volt az utolsó világbajnokságom, két év múlva már csak a felnőttek között léphetek szőnyegre.
– A felnőtt férfiaknál Ungvári Miklós tavasszal megnyerte az Európa-bajnokságot, ő a Kecskeméti JC dzsúdósa, de Ceglédről indult, akárcsak ön. Igazi aranybánya…
– Az bizony! Mindkettőnk edzője Bíró Tamás, és ezekhez a sikerekhez egy ilyen jó edző is kell. Tamással igazán családias körülmények között, nyugodtan készülhetünk, fiatal, sok mindent meg lehet vele beszélni, talán nem is úgy vagyunk egymással, mint edző és tanítvány, és szerintem ez kell a sikerhez.
– Azért bizonyára kellett más is.
–Elég sok munka… Csak a válogatottak világbajnoki felkészülése két hónapos volt, ezalatt edzőtáborból edzőtáborba, versenyről versenyre utaztunk. Japánban kezdtük, aztán egy hét itthon, egy hét Ausztriában, egy hét itthon, egy hét Spanyolországban, újabb egy hét itthon, aztán verseny és edzőtábor Pakson, majd Tatán…
–Ha jól tudom, többnyire együtt a felnőttekkel. Idén már néhány versenyen közöttük is ért el sikereket, bronzérmes volt a Hungária-kupán, ötödik a prágai A-kategóriáson, indult a felnőtt Európa-bajnokságon. Hogy látja, nagy a szakadék a juniorok és a felnőttek között?
–Nem sok a különbség, talán a tapasztalat, a rutin hiányzik csak a juniormezőnyből. Szeretnék jövőre is jó eredményeket elérni a felnőttek között, remélem, még jobbakat is sikerül, hiszen jövőre elkezdődik az olimpiai kvalifikációs sorozat. És Athén is a céljaim között szerepel…