Az edzők között nincs titok

Egy igazán menő társaság

Az ember ilyenkor csak kapkodja a fejét: amott Giovanni Trapattoni, emitt Sven-Göran Eriksson, kissé távolabb Pierluigi Collina, és érkezik mosolygósan az amúgy is mindig vidámnak tűnő német futballkapitány, Rudi Völler. Sztárok minden mennyiségben, de ez az a hely, ahol a magyar ember is büszke lehet, ha az edzősködés szóba kerül. Nézzük, mit mesél erről Gellei Imre:
"Lehet, egy kívülálló szívét nem dobogtatja meg egy olyan esemény, mint a világ szövetségi kapitányainak szakmai konferenciája, ám egy edzőnek, személy szerint nekem az a három nap, amit Varsóban tölthettem, fantasztikus élmény volt. Ezúttal igazán menő társaság tagja lehettem, hiszen szinte valamennyi sztáredző jelen volt, Lengyelországban találkoztak azok is, akik a világbajnokságon dirigálták csapatukat. Nekem, az egyik magyar szereplőnek nagyszerű érzés volt az, hogy a szintén meghívott Mezey Györgyöt ebben a ragyogó társaságban nagy tisztelet övezi, és ismét tapasztalhattam, hogy a futballban dolgozó nagynevű szakemberek értékelik, ha valaki azért dolgozik, hogy a sportág tovább fejlődhessen. Az UEFA által megálmodott edzőképzésben pedig nemzetközi szinten is komoly szerep jut Mezey Györgynek, és őszintén mondom, jó érzés volt látni, hallani, hogy a kollégák milyen érdeklődést mutattak a munkája iránt. Természetesen a varsói konferencia nem csupán a jövőbeni képzésről, hanem a közelmúlt tapasztalatairól is szólt, elsősorban a nyári világbajnokságról, ám más érdekes, általánosabb jellegű témák is terítékre kerültek. Az esemény apostola, Andy Roxburgh, az európai szövetség technikai igazgatója köszöntött bennünket, csoportokba sorolta a megjelent szakembereket, hogy a műhelymunkák során osszák meg egymással a tapasztalataikat. Mindent felsorolni lehetetlenség, vitáztunk arról, hogy az eddigi módival ellentétben a három kapott sárga lap ne jelentsen minden esetben automatikus eltiltást, vagy a válogatott meccsek előtti technikai felkészülés ne vegyen több időt igénybe, mint tizenöt perc. Szóval, ezer apróságról volt szó, de ez a konferencia éppen azt a célt szolgálta, hogy a kapitányok megálmodják: miben is lehetne még jobb a jövő futballja. ”

Trapattoni tanulságos meséje

A máskor oly feszült, a kispad mellett tomboló szakemberek egymás között higgadtan elemzik még a legkritikusabb pillanatokat is. Emlékezhetünk, a világbajnokságon a Dél-Korea–Olaszország mérkőzésen az olaszok nem csupán a szerencséjüket, hanem a meccs bíráját is elátkoz(hat)ták. Gondolnánk, egy fájó seb sohasem gyógyul be, ám Gellei Imre történetéből kiderül, hogy egy edző feje nem csupán egy-egy tévedés miatt fájhat:
"A konferencián számomra nagyon tanulságos volt az, amiről az olasz Giovanni Trapattoni beszélt. Az olasz válogatott a vébén a nyolc közé jutásért vívott csatában esett ki, és bár a játékvezetés – finoman fogalmazva – nem az olaszoknak kedvezett, az olasz edző szinte egy szót sem szólt a szereplésükkel kapcsolatosan a bíráskodásról. Ellenben a szakmai felkészülésükről többet mesélt, és bizony minden kapitány számára elgondolkodtató részleteket villantott fel. Mindennek volt némi előzménye, ugyanis a konferencia szervezői vitára bocsátották: vajon a kapitányok szerint egy válogatott számára hány nap szükségeltetik az optimális felkészülésre a világbajnokságra? Kétféle eredmény született, és a tudományosabb megközelítés szerint öt hét mindenképpen kell a vb-re induló szakembereknek arra, hogy eredményesen dolgozzanak a csapattal, míg az ügyben leginkább érintett trénerek ennél kevesebbet kértek, csupán négy hetet. És erre mit mondott Giovanni Trapattoni, a világ egyik legjobb válogatottjának a szakvezetője? Azt, hogy neki nyáron összesen kilenc nyugodt napja volt arra, hogy tartalmasabb munkát végezhessen a válogatottal. A világ futballja hihetetlenül felgyorsult, a versenyprogram roppant zsúfolt, egy kapitány, főként egy vébére induló kapitány így annak is örülhet, ha a vágyott négy helyett majd’ két hetet kap a felkészülésre. Idevágó téma az is, hogy mondjuk egy selejtezősorozatot megelőzően milyen felkészülést lehet elvégezni a nemzeti csapattal. Ebben nagy vita van. Mind kérdőjelesebbé vált az utóbbi években az, hogy vajon szükség van-e manapság edzőmeccsekre. A sikeres és több sztárt felvonultató válogatottak játékosai tétmeccset játszanak tétmeccs után, így az ő pályafutásukba egyre kevésbé lehet a válogatott felkészülési találkozóit belezsúfolni. Szerencsére a régi rendszer nem borul fel, azaz lesznek a jövőben is nemzetek közötti mérkőzések, de egy évben három-négy találkozó lejátszásánál többre nem lesz lehetőség. Ugyancsak Giovanni Trapattoni vetette fel: ideje lenne megszüntetni azt a szabályt, hogy egy találkozóra tizennyolc játékos nevezhető. Az olasz szakember általában huszonhárom játékost hív be a keretébe, és így öt játékost a lelátóra kell küldenie a mérkőzések előtt. Trapattoni azt kérdi: vajon miért nem ülhet tizenkét labdarúgó a kispadon, hogy adott pillanatban ő, a kapitány dönthessen arról, kit cserél be, ne pedig azon dühöngjön, hogy ezt vagy azt a játékosát a lelátóra ültette? Úgy érzem, az olasz szakember felvetése, ha kissé extrémnek is tűnik első hallásra, azért megfontolásra érdemes.”

A profi bíró nyugalmat ad

Arisztokraták, hűvös, olykor már-már bántó nyugalommal, különös szerep az övék, és így szinte kilógnak abból a közegből, ahol szerepelniük kell. Csakhogy egy játékvezetőnek tekintélyt kell sugároznia, főleg annak tükrében, hogy a jó ítéleteiről nem beszélnek annyit, mint amennyit egyetlen tévedéséről. A mai futballban csak az a játékvezetőt fogadják el, aki a játékosokhoz hasonlóan vérprofi – Gellei Imre szerint ez Varsóban is bebizonyosodott:
"A játékvezetés… Na, persze, a dél-koreai-japán közös világbajnokság után ez volt a sláger. A vébén járt szakemberekkel erről a témáról szakmai interjúkat készítettek, és ennek apropóján hívták meg a kapitányok konferenciájára az olasz sztárbírót, Pierluigi Collinát. Az ő előadásában egy mondat mindent elárult arról a filozófiáról, amely minden bíró számára érvényes lehet: »Ha egy játékos a kezdés utáni percektől azt érzi: én ezt a játékvezetőt elfogadom, akkor a mérkőzésen már nem tesz mást, mint a legjobb teljesítményt hozza ki magából, hiszen nem kell másra figyelnie, csak a futballra«. Collina természetesen nem elégedett meg ennek az egy mondatnak az elemzésével, hanem más, elgondolkodtató témát is feszegetett. Véleménye szerint például nem csupán életkor kérdése az, hogy ki a jó bíró. A profi játékvezetők negyvenöt éves korukig bíráskodhatnak, ám az olasz szerint az évek számán kívül figyelembe kellene venni a fizikális és mentális felkészültséget, ergo: fiatalon is kiéghet valaki túl hamar, de igaz az is, hogy a korosabb játékvezető még topon lehet… Collina vb-tapasztalatai is érdekesek voltak. Neki három mérkőzésre kellett felkészülnie, és mint mondta, ez a fajta ráhangolódás a számára nem volt könnyű. Az edzéseket elvégezte, ám a lelki és szellemi felkészüléssel alaposan meg kellett birkóznia. Egy-egy játékvezetőnek ugyanis hasonló, ha nem is olyan sűrű terhelésre van szüksége, mint egy profi játékosnak. A játékvezetésről beszélt az angolok nagyszerű és roppant szimpatikus kapitánya, Sven-Göran Eriksson is. Ô azt feszegette, hogy véleménye szerint eljött az az idő, amikor a tizenhatoson belüli vitás esetek megítélésénél a játékvezetők igénybe vehetnék a technikát, és ha a bíró takarásban van mondjuk egy kezezésgyanús eseténél, akkor rövid időre megszakítva a játékot, visszanézhetné az esetet, és úgy ítélne.”

Egy jó tréner mindig tanul

Műhelytitkok – nincs olyan történet, amelyből egy jó edző ne tanulhatna. Gellei Imre különös figyelemmel hallgatta a lengyel és a svéd edzők beszámolóit (velük ugyebár az Eb-selejtezők során is találkozik, sőt várhatóan nagy taktikai csatát is vív majd a magyar szakember), de mazsolázott a legmenőbb edzők történetei között is. Íme:
"Több kapitány véleményét is említésre méltónak érzem. Szimpatikus volt a török Senol Günes magyarázata arról, hogy mi a titka a csapat sikerének, emígyen annak, hogy a vb-n bronzérmet szereztek. A szakember roppant büszkén beszélt arról: nekik sikerült a sztárjátékosok többségét Törökországban tartaniuk, és így képesek voltak egységes, jó stílusú játékot kialakítani. Az ezüstérmet szerzett német válogatott kapitánya, Rudi Völler segítőjével, Michael Skibbével közösen elemzett, és ennek is megvolt az oka. Völler ugyanis inkább az elméleti, menedzseri feladatokat látta és látja el, míg Skibbe az, aki a gyakorlati munkát irányítja. Érdekes volt, hogy ők például milyen nagyra értékelték, hogy pótselejtezővel jutottak ki a vb-re, mondván, ez óriási lelki pluszt adott a csapatnak, mint ahogyan az még dacosabbá tette a játékosaikat, hogy még odahaza is sokan esélytelennek kiáltották ki a Nationaelfet. Azaz, az egészséges motiváltság eredménye volt a megszerzett ezüstérem. Ennek ellenpéldáját villantotta fel személyes ismerősöm és barátom, a lengyel Jerzy Engel, aki viszont a biztos csoportelsőség átkát említette, mondván, a játékosai fejben nem tudtak maximálisan felkészülni a tornára. A lengyel futballistáknak a vb előtt, a döntőbe jutás után rengeteg karitatív feladatuk is volt, és azoknak igyekeztek minél jobban megfelelni. Roger Lemerre, a franciák kapitánya a játékosai leterheltségét elemezte, hozzátéve, hogy az előző világbajnokságot nyert csapat tagjai szinte elhasználódtak a tornára, Zinedine Zidane például éppen a vb előtt sérült meg, és ezt már nem bírta el a csapat. A dán edző, Morten Olsen érdekes kritikával élt, mondván, szerinte a FIFA illetékesei hibáztak akkor, amikor egyes csapatokat csak délutáni meccseken játszattak, mert ez sok együttesnek – főleg a kicsiknek – hátrányt is jelentett. Winfried Schäfer, a kameruniak kapitánya nem panaszkodott, és ő azt mondta: a játékosai végig remek csapatot, közösséget alkottak. Amúgy most kiderült: a kameruniak azért választották Schäfert kapitánynak, mert arra gondoltak, a német szakember végre rendet teremt a Szelídíthetetlen Oroszlánoknál. Ezek szerint, neki sikerült is. A japánok kapitánya, a francia Phillipe Troussier szenvedett az új megbízatása kezdetén. Csak testbeszéddel értette meg magát, a japánok nehezen fogadták őt el, és e bizalmatlanság oka nem volt más, minthogy a közvélemény topedzőt akart a vb-re készülő válogatott élén látni. És még mesélhetnék sok mindenről, ugyanis az edzők roppant érdekes, és tanulságos sztorikat szőttek az előadásaikba. Az előadások alapján mindenesetre azt a tanulságot levontam, hogy egy nemzeti csapat mindenkori sikerességéhez az kell, hogy az országban szervezetten, olajozottan működjön a futball, a honi bajnokság gördülékeny és magas színvonalú legyen, és a sztárok közül többen is a hazai küzdelmekben szerepeljenek. Azt pedig csak remélni lehet, hogy ezen a konferencián hamarosan az eredményesebb magyar futballról is több szó esik.”