Most mi lehettünk óriások

Tudna erről beszélni például Zbigniew Boniek lengyel szövetségi kapitány is, hiszen az általa irányított, és a világbajnokságot is megjárt csapat a közelmúltban jobban szenvedett a törpeállam válogatottja ellen, mint Gulliver Liliputban. Ne szépítsük: a San Marinó-i válogatott tagjai egyetlen fontos szempontot tartanak a szemük előtt: el a kaputól mindent és mindenkit! Ha rajtuk múlna, akkor alighanem szögesdrót akadályokat, tankcsapdákat vagy tányéraknákat helyeznének el a tizenhatosuk elé, ám ezek híján rúgnak labdát, ellenfelet és csípnek, harapnak megállás nélkül.
Támadni pedig egyszerűen nem hajlandóak.
Képzelhetik, milyen lehet San Marinóban a Folgore–Virtus bajnoki csúcsderbi. Bizonyára félelmetes a hangulat, akár a hajdani úttörőolimpia tollaslabdadöntőjén, a színvonal pedig… No, de itt álljunk is meg, hiszen nekünk sincs okunk gúnyolódni, nagyképűnek lenni, mert a teremtő nemcsak San Marinóba küldött ügyetlen futballistákat, és mi ezt pontosan lát(hat)juk idehaza is hétről hétre. A különbség csak az, hogy ott, az Olaszországban megbúvó országocska nemzeti csapatában szerepelhet olykor három tehenész, öt cipőfűző-kereskedő és három vattacukor-készítő, akik bátran énekelhetik: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás, merthogy ők valóban dolgoznak, és kedvtelésből kergetik a lasztit.
Ellenben nálunk vannak ugye az "igazi”profik.
Azért ez jó. Nyargalunk a XXI. században, aztán még mindig találunk olyan ellenfelet, amelyhez képest mi még most is futballnagyhatalomnak számítunk. Elég csak végigböngészni a szerdai ellenfél futballtörténelmét, amely hasonlóan sikeres, mint Mekk Elek áldásos tevékenysége, azaz egyik élmény csúfabb, mint a másik. Ha a San Marinó-i drukkerek a bajnoki forduló után valamelyik hangulatos borozóban ücsörögnek és nosztalgiáznak, akkor két eredményre lehetnek büszkék: egy csaknem tíz évvel ezelőtti, Törökország ellen elért 0–0-ra, majd egy Lettországban kiharcolt 1–1-re. Ezzel aztán be is fejezhetjük a bravúrok emlegetését, annál több a megrázó emlék, és itt elég, ha csupán a Norvégiától beszedett tíz gólra emlékezünk.
De ezen senki ne csodálkozzon, hiszen a San Marinó-i szövetség honlapja szerint kis hazájukban ezerkétszázan futballoznak, ami azért nem nagy szám.
Ezek után csoda-e, ha a válogatott sem nagy szám?
Igaz, ők tökéletesen a magukévá tették Coubertin báró jelmondatát, miszerint a részvétel a fontos, nem a győzelem. Egyébként is ott van nekik a Formula–1, az imolai futam San Marino Nagydíjáért, akkor aztán az egész világ erről beszél, róluk, és közvetve arról az országról, amelyet alig huszonnyolcezren laknak.
De most itt vannak, Lengyelország után Magyarországon is futballoztak, a terveik szerint bekkelve, és megpróbálva a lehetetlent. Kész szerencse, hogy láthattuk őket, hiszen az utolsó pillanatban mégiscsak megszületett a megállapodás, hogy a Magyar Televízió közvetíti a mérkőzést. S ha már szóba került ez a tévés zűrzavar, azért ne menjünk el szó nélkül az események mellett, hiszen bármikor újra megtörténhet az a blama, mint a stockholmi svéd–magyar Eb-selejtező kapcsán.
Szóval, reménykedjünk, hogy előbb-utóbb véget ér a zűrzavar –no, meg a válogatott valóban hosszú távon lesz képes a bravúros, eredményes játékra. Mert történt, ami történt a spanyolok, az izlandiak és legutóbb a svédek ellen, a szurkolók egy része bizony még most is pesszimista, ami némileg érthető. A különböző internetes fórumokon enyhén gúnyos, cinikus hozzászólásokat olvasni, vannak, akik nagy tételben fogadták, hogy a nemzeti csapat úgy jár majd, mind a Zalaegerszeg, amely legyőzte a Manchestert, aztán később csaknem világgá futott szégyenében. Ezek miatt is volt fontos a szerda esti meccs. A válogatott tagjai is tudták ezt, és a meccs kezdése előtt még egyikükön sem látszott az elbizakodottság, valamiféle nagyképűség, és bár hűvös este köszöntött ránk, sem a védők, sem a csatárok nem viseltek nagy mellényt. Hangsúlyozandó, hogy legalábbis a találkozó előtt ezt lehetett érezni.
A program az ilyenkor szokásos volt, délelőtt könnyebb átmozgató edzés – természetesen még Tatán –, aztán jóleső alvás következett ebéd után, majd pakolás, cihelődés, és utazás a meccs színhelyére. A játékosok (és ezt többen többször is nyilatkozták) nagyszerű közösséget alkotnak, és ez már a pályán is látszik, Izlandon és Svédországban is egymásért küzdöttek. Egymásért, no meg az évek, évtizedek óta várt bravúrokért. A hangulatnak ugyancsak jót tett a stockholmi pontszerzés után egy vasárnapi program, amikor a Báder-fogadóban látták vendégül Gellei Imrét és csapatát, ahol a jóízű falatozás mellett természetesen szóba került Portugália is. No, nem a turisztikai látványosságai, vagy a Sporting–Benfica rangadó esélyei, hanem a 2004-es Európa-bajnokság, az a kontinensviadal, amelyen akár ott lehet a magyar válogatott is. Furcsa ezt leírni, és nem csak azért, mert még nagyon messze van mindez, csak hát a magyar ember, aki hozzászokott a sopánkodáshoz, a legyintgetéshez, a rengeteg bosszúsághoz és vereséghez, az bizony nehezen csap át hurráhangulatba.
Már az Eb-ről beszélgetett mindenki, miközben halovány köd ereszkedett a Megyeri úti stadionra, megrémisztve mindenkit: csak nehogy elmaradjon a várva várt meccs – előbb a tévé, aztán a természet teszi láthatatlanná a találkozót.
Az ellenfél is afféle láthatatlan légió volt – Giampaolo Mazza kapitány az ígéretéhez híven valóban csak a meccs előtt jelölte ki kezdőcsapatát –, bár ez a légió szó aligha idevaló, hiszen a vendégek keretében egy, azaz egy profinak mondható futballista, Andy Selva neve szerepelt, aki történetesen a dallamos nevű AC Bellaria csapatában keresi a kenyerét, a többiek munkások, tanulók, műkedvelők. Nagy tételben lehetett fogadni arra, hogy a San Marinó-i kezdő tizenegyben hat vagy akár hét védőjátékos is szerepelhet, és ennek a tagjai nagyrészt harmadik ligás olasz csapatokból kerülnek ki.
Nem volt túl félelmetes a névsor.
Pedig azt mondták: San Marino rémes ellenfél.