Botond angyalföldi aranyélete

Berendi Pál, akit mindenki csak Botondként emleget, bekerülhetett volna a Guinness-rekordok könyvébe. A pályafutása jogosítaná fel erre, a mára már idejétmúltnak, érzelgősnek ható klubhűsége. Ôt köszöntötték a barátok, ott volt többek között a kórházból kiengedett, ám továbbra is szobafogságra ítélt Illovszky Rudolf, valamint Raduly József, Mathesz Imre, hogy csak néhány nevet említsünk. De megjelentek a barátok, a klub támogatói is, jelezve, bárhol tart a Vasas, ők ide tartoznak.
Mint ahogy ide tartozik Izsó Ignác is, a Vasas eddigi utolsó bajnokcsapatának centere, aki rövid, ám annál bensőségesebb beszéddel köszöntötte Berendi Pált, hogy a következő pillanatban már Markovics László ügyvezető elnök szorítsa meg a mindig szívvel-lélekkel küzdő, korábbi 24-szeres válogatott hátvéd kezét.
És persze átnyújtsa a Vasas ajándékát, egy aranygyűrűt.
Berendi Pált a kórházból engedték ki erre az ünnepségre. Bal szemét fehér kötés takarta. De nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát, az sohasem volt jellemző rá. Meghatottan fogadta a gratulációkat, és bár nem a szavak embere, mégis szót kért és beszélni kezdett. Gondolataiból egyértelműen kiderült, félti, nagyon is félti kedvenc csapatát, attól tart, hogy a Csepelhez hasonlóan a Vasas is eltűnik a hazai futballéletből.
– Mennyire komoly a baj?
– Ha a szememre gondol, köszönöm kérdését, nincs nagy vész, egy időre bekötötték, de így, fél szemmel is elvagyok. Tudja, még a futballpályafutásom során is előfordult, hogy begyulladt. Most is ez történt. De remélem, a jövő hét végén már hazaengednek a kórházból.
– Igaz, hogy még mindig edzősködik?
– Még szép. Addig járok majd ki a gyerekekhez, amíg élek. Láthatja, fizikálisan, szellemileg rendben vagyok, a futballt meg imádom, miért is hagyjam abba? Persze az utóbbi időben már nincs saját csapatom, afféle általános edzőként tevékenykedem, különórákat adok a legtehetségesebb legényeknek. És örömmel mondhatom, rengeteg ügyes kissrác rúgja a lasztit. Ezen a szinten a világ legjobbjai között vagyunk. Az más kérdés, hogy mi lesz velük, ha felnőnek.

A klubszeretet és a sportszerűség mintaképe

– Angyalföldön tagja volt öt bajnokcsapatnak is. Kíváncsi lennék, melyik alakulatot tartja a legjobbnak. Nem lehet könnyű választani, hiszen például a ’66-os együttes veretlenül lett aranyérmes, ugyanakkor az ’57-es csapat a klub történetének első bajnoki címét nyerte el.
– Valóban öt aranyérmem van, mindegyikre büszke vagyok, de leginkább arra, hogy az egész életemet a Vasasban tölthettem. Az első meccsemet 1952 januárjában az MTK ellen játszottam, az utolsót pedig 1967 novemberében Salgótarjánban. De a kérdésre válaszolva szerintem a ’61–62-es idény bajnokcsapata volt a legerősebb, amelyben szerepeltem. Úgy álltunk fel, hogy Szentmihályi – Bakos, Mészöly, Sárosi – Bundzsák, Berendi – Raduly, Kékesi, Machos, Pál I és Pál II.
– Sok mindent olvastam és hallottam önről, de azt nem akarom elhinni, hogy pályafutása során egyetlen tétmeccsről sem hiányzott, egyetlenegyszer sem állították ki.
– S ez még nem minden. Egyetlenegyszer sem okoztam sérülést senkinek, és soha nem ítéltek rólam tizenegyest az ellenfélnek. Hihetetlen, igaz? De én ilyen voltam, igyekeztem sportszerű lenni. Azt persze nem tagadom, hogy alacsony termetem miatt nem voltam fejelőkirály, a beadásoknál általában derékban egy kicsit meglöktem az ellenfél csatárát… Ennyi belefért. Pedig ha felsorolom, kik ellen küzdhettem, tán el sem hiszi. Játszottam ugye BEK-mecscsen Alfredo Di Stéfano ellen, fogtam Pelét Dél-Amerikában és persze hétről hétre megküzdöttem a hazai sztárok ellen. Nem fogja elhinni, ki ellen volt a legnehezebb játszani.
– Vannak tippjeim… Puskás Ferenc? Vagy Albert Flórián? Esetleg Tichy Lajos?
– Hidegkuti Nándor. Ô volt a legveszélyesebb csatár, aki ellen valaha pályára léptem. Rendkívül rafinált volt, amellett gyors, mint a rakéta. Kivételes adottságokkal rendelkezett. Aztán szerintem Puskás Öcsi jobb volt, mint Pelé. Csapattársam, Farkas Jancsi pedig ha nem nálunk játszik, hanem, mondjuk, Brazíliában vagy Angliában, ma multimilliomos lenne, és talán még mindig élne szegény. Tudja, imádtam a technikás klasszisok ellen játszani. Mint például Göröcs János, Bene Ferenc, Albert Flóri vagy szegény Tichy Lajos. Általában mindig tudtam, mit akarnak csinálni, merre cseleznek.
– Azért ha nem sértem meg vele, olykor előfordult, hogy becsapták. Olvastam például egy olyan Honvéd–Vasas meccsről, amelyen 3–2-re vezettek, már csak egy-két perc volt hátra, amikor a csodálatos Tichy Lajos kétszer is lerázta önt, aztán a rangadót 4–3-ra nyerte meg a Honvéd.
– Emlékszem erre a meccsre… Életemben akkor büntettek meg először és utoljára. Ötszáz forintról kellett lemondanom, ráadásul velem veszekedett az egész csapat. Ma már ez is szép emlék.
– Azt viszont kizártnak tartom, hogy az 1958-as svédországi világbajnokságot is szép emléknek tartja.
– Minden meccsen játszottam, és hihetetlen balszerencsés körülmények között estünk ki a walesiekkel szemben. Elismerem, nem játszottunk jól, de a végén egy súlyos egyéni hibából John Charles bevette Grosics Gyula kapuját, mi meg pakolhattunk. Azt nagyon sajnálom, hogy nem jutottam el a huszonötödik válogatottságomig. Sajnos nem engedték… De hagyjuk is.
– Mit gondol, mikor lesz újra igazi futballcsapata a Vasasnak?
– Tartok tőle, hogy soha. Hacsak a felső vezetés nem segít, ugyanarra a sorsra jutunk, mint a Csepel, szép emlék maradunk a magyar futballban. Szörnyű lenne mindez, és nemcsak a múltam miatt, hanem azért, mert két unokám is itt futballozik. Az egyik tizenöt, a másik tizenhét éves, és még lehetne belőlük valami. Képzelje el, egyikük épp úgy mozog, mint én. Ha jól hallottam, mindenki Botondnak szólítja…