Csoda a minszki Jégpalotában

Ennek megfelelően kezdődött a meccs, s a negyedik perc meg is hozta a fehérorosz vezetést: Bekbulatov passzát vette át káprázatosan Antonin, majd Budait kicselezve a bal felső sarokba emelt. Nem sokkal később Jeszaulov közeli lövését védte bravúrral a magyar kapus, majd a másik oldalon Mezin is bemutatkozhatott: fél percen belül Palkovics kétszer is próbálkozott, de a fehérorosz portás mindkétszer hárított.
A vendéglátók irányították a játékot, de az első harmad legnagyobb részében korántsem voltak olyan fölényben, mint például másfél hónappal ezelőtt, a kijevi tornán: akadtak ugyan meleg pillanatok, de a Jasko-csapat, amikor lehetősége volt rá, okosan lassította a játékot, s hogy a védekezéssel sem volt baj, azt az eredményjelző is igazolta, hiszen a játékrész végéig már nem változott az állás. Sőt a 17. percben Ladányi álompassza után előbb Peterdi, majd Tokaji került ziccerbe, de Mezint ezúttal sem lehetett átjátszani.
Többet, jóval többet vártak a hazaiaktól a szurkolók, s ez érződött is a hangulaton. Persze ez nem is meglepő, hiszen ennél parádésabb produkcióhoz vannak szokva Minszkben, elvégre csapatuk – az eredmény értékelésénél ezt se feledjük… – az elmúlt egy évben elődöntőt (!) játszott a téli olimpián és feljutott a világ elitjét jelentő, egykoron A-csoportnak nevezett mezőnybe. Szafonov mester, hiába nyertek akkor 9–4-re, már Kijevben is arról beszélt, hogy mennyire meglepte őket a magyarok játéka, s ez az érzés vélhetően csak erősödött benne a pénteki első harmad után. Nem is beszélve arról a pillanatról, amikor a 23. percben egy buli után Gröschl lövése – na, ismerjük el, nem is volt az lövés, inkább csak lövésecske – az elbambuló Mezin lábai között becsorgott a bal alsó sarokba. Elképesztő kapushiba volt, de ki a csudát érdekelt ez, amikor Minszkben a fehérorosz–magyar derbi döntetlenre állt…!
Begurultak, naná, hogy begurultak a hazaiak, és válaszként hihetetlen iramot diktáltak: akadtak pillanatok, amikor a mieink a korong közelébe sem tudtak kerülni, s csak idő kérdése volt, hogy meddig marad az 1–1. Nos, a 27. percben egy, a végtelenségig kijátszott akció végén Pankov ugrasztotta talpra mind az ötezer nézőt, alig több mint egy perc elteltével pedig Tyeplakov is beütötte a maga szólóját. Budai persze egyik gólról sem tehetett, sőt közben – nem lehet azt mondani, hogy nem foglalkoztatták eléggé – elképesztő bravúrok sorozatát mutatta be. El kellett ismerni, pokolian jó csapat a fehérorosz, bár, azt hiszem, ezzel semmilyen meglepetéssel nem szolgáltam…

Nagyon beindultak a piros-zöldek, a harmad hátralévő részében gyakorlatilag minden támadásuk gólveszélyes volt, s önfeláldozó védekezés, no meg némi szerencse kellett ahhoz, hogy csak Sztrahov találjon be Budai kapujába, miközben újabb magyar gólról, az egy szem Peterdi-lehetőséget leszámítva, őszintén szólva álmodni sem nagyon lehetett, bár a játékrész utolsó másodperceiben Palkovics szemfülessége kis híján megfagyasztotta a levegőt a csarnokban.
A 42. percben aztán Peterdinek ez is sikerült: Ladányitól Borbáshoz, tőle pedig az újvárosiak gólzsákjához került a pakk, s miközben a hazai védők Peterdi hátát nézték, ő biztos kézzel félmagasan a jobb sarokba lőtt. Nem sokkal később a félpályánál, egy ütközésnél Erdősi került a jégre, s hordágyon kellett levinni őt a pályáról.
Alábbhagyott Sztrahovék lendülete, s ezt megérezték a mieink: egyre több volt a veszélyes magyar akció, s az egyik ilyen sakk-matt támadás végén Kovács ugyan még elvétette a kaput, de a 49. percben Horváth Majorossnak a kapu mögül visszatett korongját már nem hibázta el, két méterről a bal sarokba bombázott.
Az utolsó harmad és már csak 4–3!
Hihetetlen…
És ezzel még nem volt vége a magyar csodának. Az 54. percben Ladányi zseniális ütemű átadása után Horváth került óriási ziccerbe, de ami az előbb sikerült, az másodjára nem: Mezin hatalmas bravúrral védett, ezt követően pedig a botjával mérgesen csapkodta a jeget.
Kritika volt ez, mégpedig kemény kritika a társak felé…
Az 58. percben aztán a nézőtérről is jött, a magyar fülnek Minszkben rendkívül szépen szóló füttyszó. Tokaji kígyózott át a fehérorosz védelmen, jobbra tette a korongot Ladányi elé, aki a kaput villámgyorsan megkerülve Mezin mellett a rövid sarokba csúsztatta a pakkot.
Még leírni is félelmetes: 4–4 Minszkben, az olimpiai elődöntős fehérorosz válogatott ellen!
Csoda!
Két perc, 32 másodpercet kellett kihúzni kapott gól nélkül, és akkor…
Egy perccel a vége előtt Tőkésit kiállította a játékvezető, de a vendéglátókon ez sem segített, így következett a hoszszabbítás, öt perc, négy a négy, pontosabban az emberhátrány miatt négy a három ellen. A hazaiak, amint egy kis lehetőségük volt, lőttek, de Budai kesztyűjében mágnes volt: mindent védett. Tőkési visszajött, a Bekbulatovék pedig támadtak, nyomtak, de eredménytelenül: amit védekezésben csinált a Jasko-csapat, az egyszerűen elképesztő volt.
Az eredmény pedig még ennél is több: megkockáztatom, ez legalább akkora szenzáció, mint amikor a téli olimpián a fehéroroszok a svédeket legyőzve beverekedték magukat az elődöntőbe. Így tehát, ízlelgesd csak, világ, a magyar válogatott újabb csodát tett.
Fehéroroszország–Magyarország 4–4!

Mestermérleg
Vlagyimir Szafonov: – Szembeötlő a magyar válogatott fejlődése, roppant szervezetten játszott ezen az estén.
Jan Jasko: – Budai szenzációsan védett, a csapat pedig emberfelettit nyújtott. Habár a második harmadban hullámvölgybe kerültünk, a folytatásban sikerült bebizonyítani, hogy senki sem vehet fél vállról minket.