Egy magyar hokihíresség

Biztosan nem haragszik meg a bácsiért, elvégre a hazai és a nemzetközi jégkorongsport berkein belül sokan szólítják így, s a koránál fogva is megilleti ez a tisztelet: még ha nem is látszik rajta, még ha senki nem mondaná meg, akkor is igaz, hogy ma ünnepli a 80. születésnapját. Hihetetlen… Különösen, hogy ebből a nyolc évtizedből hetet a jég és a jégkorongsport közelében töltött el.

A döntés pillanata

"A Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam, és mivel törökbálinti voltam, ezért bekerültem az iskola internátusába. Ennek elsősorban az volt az előnye, hogy nem kellett nap mint nap utazgatnom, ráadásként pedig napi bérletet kaptunk a Városligeti Műjégpályára. Oda jártunk délutánonként, és így viszonylag gyorsan megtanultam korcsolyázni. A palánknak támaszkodva bámultuk a jégkorongozók edzését, és mi is olyanok akartunk lenni. Akkoriban nagyon népszerű volt a hoki idehaza, sok gyereket vonzott ez a sportág. Szerencsére a gimnáziumnak volt saját csapata, amely rendszeresen részt vett a középiskolai – akkoriban úgy nevezték, hogy KISOK – bajnokságban. Először csak az edzésekre járhattam, aztán 1938-tól már állandó tagja lettem a csapatnak, s a következő négy év alatt háromszor nyertük meg a KISOK-ot.”
Nem akármilyen rajt ez egy fiatal sportember számára, aki azonban 1941-ben óriási dilemma elé került: az ifjúsági válogatott edzője meghívta a korosztályos nemzeti együttesbe, ám ugyanakkor a sízők – mert ezt a sportágat is versenyszerűen űzte – is szerették volna elvinni egy nemzetközi versenyre. Nos, Pásztor György a maga 18 évének minden "tapasztalatával” úgy döntött, hogy a sízőknek mond nemet, s nem sokkal később már Garmisch-Partenkirchenben játszott az ifjúsági hokiválogatott színeiben, ahol végül a harmadik helyet szerezte meg az együttes. Ez volt az a pillanat, amikor teljes egészében elkötelezte magát: végérvényessé vált, hogy őt ezután már hét lóval sem lehet elvonszolni a jégkorongtól. A II. világháború sajnos rányomta a bélyegét a magyar sportéletre, s ezen belül a hokira is: az említett torna után a Budapest Korcsolyázó Egylet (BKE) igazolt játékosa lett, de a háborút követően megszüntették a BKE-t, így az újonnan megalakult Budapesti Meteorhoz igazolt, ahol 1947 és 1959 között négy bajnoki címet szerzett.

A legfontosabb gól

"Egész életemben hátvédet játszottam, és csak egyetlen egyszer léptem ki ebből a szerepemből. Ne kérdezze pontosan melyik évben volt, mert már nem tudnám megmondani, de nem is ez a lényeg. Szóval négy csapat volt, a Fradi, a Dózsa, a BVSC és a Meteor és úgy alakult, hogy a bajnokság végén teljesen azonos pontszámmal álltunk mindannyian. A szabályok szerint ilyenkor még egy teljes kört kellett játszanunk, ami valami olyasmi volt, mint manapság a rájátszás. A legutolsó meccs előtt már biztos volt, hogy a Fradi és a BVSC lesz a második és a harmadik. A Meteor–Dózsa összecsapás tétje pedig az volt, hogy a győztes lesz a bajnok, a vesztes pedig lecsúszik a dobogóról, csak negyedikként zár majd. "Természetesen” döntetlen volt az eredmény, és már csak nagyon kevés idő volt hátra. Mindenki fáradt volt a jégen, akadt, aki már alig bírta. Az edzőnk cserélni akart, mire kiszóltam neki, hadd menjek előre csatárnak. Legyintett, hogy jól van, már úgyis mindegy, mire elindultam, kicseleztem mindenkit, és a végén sikerült betalálnom. A híradások, a másnapi újságok szerint már csak tíz másodperc volt hátra… Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt életem legfontosabb gólja.”
Talán az sem véletlen, hogy éppen ő volt eredményes akkor, hiszen legendásan jó volt az erőnléte. Azokban az időkben még szó nem volt úgynevezett száraz edzésekről, ahogy vége lett az idénynek, a hokisok leálltak, aztán az ősszel, amikor ismét lehetett jeget csinálni, folytatták. Pásztor György azonban a nyarat is hasznossá téve, a megyei bajnokságban szereplő törökbálinti focicsapatban játszott, s ezáltal, a többiekkel ellentétben folyamatosan edzésben volt. Meg is lett az eredménye, s bizonyára ennek is szerepe van abban, hogy még most, 80 esztendősen is ilyen fiatalos. De térjünk vissza az ötvenes évekhez, elsősorban azért, mert azok az esztendők jelentik a magyar hoki történetének talán legsötétebb időszakát: miközben a világ számtalan országában – és ez alól a Szovjetunió felügyelte szocialista tábor sem volt kivétel – sorra épültek a jégpályák, addig Magyarországon gyakorlatilag feketelistára került a sportág: újabb hokipályák nem létesültek, sőt a csapatokat is sorra szüntették meg, rövid idő alatt tizenegyről négyre csökkent a honi élmezőny együtteseinek száma.
"Akárhogy is próbálom átgondolni, egyszerűen nem találok ésszerű magyarázatot arra, hogy ez miért alakult így. Az egészen biztos, hogy valaki, az ország felső vezetői közül nem volt kibékülve a jégkoronggal, de hogy miért…? Arra gondolok, hogy a labdarúgók konkurenciáját látták bennünk, ugyanis volt olyan eset, hogy miközben a Városligetben tízezren jöttek ki egy hokimeccsre, a focisták ugyanakkor rendezett találkozójára jóval kevesebben voltak kíváncsiak. Nagyon népszerűek voltunk, és tényleg nem tudom, de elképzelhető, hogy ez volt az ok. Az viszont egészen biztos, hogy ha csak alkalom adódott, azonnal vágták a sportágat. Volt egy mérkőzés, amely egy teljesen megszokott bunyót hozott, mire másnap a sporthivatalban arról tárgyaltak, hogy micsoda botrány volt, meg, hogy be kellene szüntetni a bajnokságot. Végül nem tették meg, de talán ez az eset is jellemzi az akkori viszonyokat, a jégkorong iránt érzett ellenszenvet.”
Akárhogy is akarták, a sportágat mégsem lehetett teljesen megszüntetni. Igaz ugyan, hogy gyakorlatilag semmiféle támogatást nem kapott, de ettől még létezett és Pásztor Györgynek köszönhetően a nemzetközi szövetségben is jelen lehetett a magyar jégkorong: játékos-pályafutásának befejezése után ugyanis káprázatos sportdiplomáciai karrier következett, amelynek egyik csúcspontja 1982-ben következett el, beválasztották a Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) elnökségébe. Sőt, ha a történeti hűséghez ragaszkodunk, akkor már négy esztendővel korábban, 1978-ban tagja lehetett volna a vezetőtestületnek, ám hiába kapta meg a bizalmat, vissza kellett lépnie, ugyanis néhány honi "elvtársnak” nem tetszett a dolog. "Erről nem volt szó, erre nem voltunk felkészülve” – mondták, de aztán a következő négy évben enyhültek annyit a hazai viszonyok, hogy 1982-ben már senki sem kifogásolta Pásztor tagságát az IIHF elnökségében. Amellett, hogy az orvosi és doppingellenőrző bizottság elnöke lett, több mint harminc világ- és Európa-bajnokságon volt úgynevezett chairman, azaz az IIHF hivatalos ellenőre. A mai napig szívesen meséli például azt a talán legemlékezetesebb esetét, amikor az egyik junior-világbajnokság szovjet–svéd döntőjén az utolsó pillanatokban két korong került a jégre és az egyikkel gólt is ütöttek, de soha nem tudták eldönteni – miután egyetlen televíziós felvételen sem látszott egyértelműen –, hogy ki és mikor csempészte be a jégre a második korongot és hogy az, vagy az eredeti került-e be végül a kapuba. Bár erről megvan a saját, igaz, nem hivatalos véleménye: mivel a büntetőpad és a zsűriasztal közvetlenül egymás mellett volt, és ott tartották a tartalék korongokat, ezért szerinte az egyik kiállított játékos észrevétlenül magához vett egy pakkot, amit aztán a pályára visszatérve, egy óvatlan pillanatban kiejtett a jégre. Mindenesetre az ő elnöklete mellett döntöttek úgy, hogy a pályán elért eredményt hagyják jóvá, amivel végül is mindenki egyetértett.

A pályafutás csúcsa

"Nagyon megtisztelőnek tartom, hogy bár a hokiban kis országnak számít Magyarország, mégis enynyire számítottak rám az IIHF-nél, ahol a mai napig tiszteletbeli tag vagyok. Nagyon sok világversenyen vehettem részt, rengeteg világhírű játékost és szakembert mondhatok a barátomnak, ám van, ami számomra még ezeknél is többet ér. Egész sportbéli pályafutásom csúcsának tekintem azt, hogy három évvel ezelőtt beválasztottak a IIHF Hírességek Csarnokába, a Hall of Fame-be. El tudja ezt képzelni? Én, Pásztor György olyan világsztárokkal kerültem egy társaságba, mint mondjuk Gretzky, vagy Tretyak. Ôszintén mondom, még most sem tudom felfogni. Sajnos azóta még nem voltam Torontóban, így nem láthattam, de állítólag egy nagy táblán ott az én nevem is a többi híresség között: György Pásztor. Ez tényleg hihetetlen.”
Hihetetlen?
Lehet, de akárhogy is nézzük, nem érdemtelen: egy 80 éves csupaszív sportember hét évtizedes munkájának jól megérdemelt jutalma.
Boldog születésnapot, Gyuri bácsi!