Érmek és abszurd helyzetek

Természetesen nincs ez másként az asztaliteniszezők esetében sem, hiszen ősszel lesz az egyéni olimpiai selejtező, amit azonban megelőz egy egyéni világbajnokság májusban és egy Európa-bajnokság, amely a hét végén, szombaton kezdődik az olaszországi Courmayeurban. Túlzás nélkül állítható tehát, hogy fontos és egyben nehéz hónapok várnak a magyar asztaliteniszre, amely közben – elég csak a Postás-Matáv SE megszűnése körüli hercehurcára vagy a rossz gazdasági helyzetben működő klubokra gondolni –, tele van gondokkal. Nem csoda hát, ha jelenleg nincs, aki irigyelné a szövetség elnökét, Arató Andrást. Igaz, a jelek szerint a sportág első embere nem is ennyire borulátó…
– Az asztaliteniszezők hetvenkét világbajnoki aranyat szereztek, tehát kifejezetten sikeres sportágról van szó, amelynek a helyzete – és ez meggyőződésem – nem rosszabb, mint más sportágaké. A rendszerváltás előtt ugyebár jóval fontosabb szerepet töltött be a sport az emberek életében, látványos volt, és nemzeti érzéseket elégített ki. Aztán jött a fordulat, amely hirtelen változást hozott az ország életében, sok helyen mind fontosabbá váltak a gazdaságossági megfontolások. Mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a sportban sok pénz lehet, de csak a csúcson. Az utánpótlás-nevelés semmiféle reklámlehetőséget nem jelent, pedig talán ez a legfontosabb terület. Így aztán azok az egyesületek, amelyek alapvetően ezzel foglalkoznak, nehezebb helyzetbe kerültek és kerülnek folyamatosan.
– Márpedig az asztaliteniszben is akad néhány ilyen klub…
– Így igaz, de én biztos vagyok abban, hogy ez a sportág egy idő után képes lehet arra, hogy a mostaninál nagyobb tömegeket és ezáltal nagyobb pénzt mozgasson meg. Gondoljon csak bele: játékos sportágról van szó, kicsi a helyigénye, és ráadásul nem is bonyolult. Nem véletlen, hogy Németországban például több mint nyolcszázezer igazolt játékost tartanak nyilván, miközben Magyarországon alig tízezret. Ha sikerül elérnünk, hogy nálunk is olyan sűrűséggel legyenek helyek, ahol pingpongozni lehet, mint mondjuk Németországban, akkor itt is megnövekedne az érdeklődés a sportág iránt, ám amíg ez a bázis hiányzik, tényleg lehetnek gondjaink.
– És addig?

– Azokat az egyesületeket, amelyek nemzetközi szinten eredményesek, általában valamelyik állami intézmény tartja fenn. Ilyen például a BVSC, a Statisztika vagy a Postás. A tömegsport és az utánpótlás-nevelés költségvetési feladat, az üzleti szférától ez nem várható el. Ezek társadalmilag megtérülő befektetések, és így a költségvetésnek kellene finanszíroznia. Ezzel nem azt mondom, hogy nem finanszírozza, de időnként változik a súlypont helye. Van, amikor az élsport a domináns, és van, amikor az utánpótlás-nevelés. Itt van például az esetünk a Héraklész-programmal, aminek az elmúlt három esztendőben semmiféle stratégiáját nem láttam. Most bekerültünk, aminek természetesen örülünk, de hogy idáig miért maradtunk ki belőle, annak az okát senki sem értette, ugyanis az utánpótlásban szerencsére eredményesek voltunk és vagyunk.
– Anyagilag ez mit jelentett a sportágnak?
– Sokat. Azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a magyar asztalitenisz még nem hiányzott világversenyről, nem maradt el válogatott mérkőzés, ami néhány ember lehetetlen feladatteljesítésének köszönhető. A szövetség hónapról hónapra él, és a sportágon belül szerintem mindenki tudja, hogy kik azok, akik megalázó és abszurd helyzetek vállalásával egyáltalán életben tartják. Csak egy példát hadd mondjak arra, hogy milyen apróságokon múlik egy biztosabb anyagi háttér: azzal, hogy a Bátorfi, Tóth kettős nem harmadik, hanem "csak” negyedik lett Sydneyben, évente körülbelül húszmillió forinttal kevesebből gazdálkodhatunk. És itt nem arról van szó, kétszázmillió helyett száznyolcvanunk van, hanem hogy harminc helyett tíz, ami nagyon nem mindegy… Miként az sem, hogy létezik a hazai sportpalettán egy olyan, nemzetközileg is komoly szinten jegyzett sportág, amelynek nincs saját "játszóhelye”. A válogatott edzések a kluboknál zajlanak, ami árnyaltan fogalmazva sem egészséges. Pedig a politikától függetlenül minden ciklusban kapott ígéretet a sportág egy saját teremre, de eddig semmi sem lett belőle. Az ígéret most is létezik, és ezúttal bizakodó vagyok. Viszont ha az elnökségem ideje alatt nem sikerül végleges helyet találni a sportág számára, akkor alaposan át kell gondolnom az alkalmasságomat.
– Közeleg az Európa-bajnokság, hosszú idő után végre a televízió is közvetít az eseményről. Tekinthetjük ezt egyfajta pozitív irányú elmozdulásnak?
– Amíg a férfi szakág fellegvárában, a BVSC-nél lavórral fogják fel a plafonon átcsordogáló vizet, addig elmozdulásról nehéz beszélni. Persze ez nem azt jelenti, hogy a televízió nem fontos, sőt… A foci, a hoki, a tenisz, a golf televízióképes, s nekünk is törekednünk kell, hogy azzá váljunk. Amióta tizenegy pontig tartanak a szettek, izgalmasabb és időben kalkulálhatóbb lett a sportág, a nagyobb labda viszont véleményem szerint nem használt, talán inkább a háló magasítása lehet a jó megoldás. Egy biztos: az asztalitenisznek a televízióban nézhetővé kell válnia.
– A beszélgetés eleji optimizmusa mintha szép lassan alábbhagyott volna…
– Vannak azért fontos momentumok, amelyek miatt elégedett lehetek. Mint említettem már, a válogatottak minden világbajnokságon és Európa-bajnokságon ott vannak, és rendre sikert érnek el, a szövetség működőképes és a mostani helyzetben már ez is óriási siker. S ha már a sikerről beszéltem, ne feledjük, hogy szombaton kezdődik a kontinensbajnokság, amely reményeim szerint ismét szép és eredményes napokat hoz majd mindannyiunknak. Mert az érmek sok mindenért kárpótolnak.