Epilógus – 2012-höz

Az iraki háborús események miatt ugyan hetekig késett a brit parlament vitája, ám a Nemzetközi Olimpiai Bizottság legutóbbi, Madridban tartott végrehajtó testületi döntése előtt két nappal Tony Blair miniszterelnök támogatásának is köszönhetően megszületett a döntés: London megpályázza a 2012-es nyári olimpiai játékok rendezési jogát. A nevezési határidő – július 15. – rohamosan közeledik, tétovázásra nincs sok idő, s napokkal a Londonban történt bejelentés után egy újabb pályázó szállt be a versenybe – Moszkva. A biztosan elkötelezett városok száma így hétre emelkedett: Párizs, New York, Madrid, Havanna, Lipcse, London, Moszkva. Ezzel azonban nem értünk még a sor végére, mert várható Toronto és egy ezután kijelölésre váró brazil város bejelentkezése is. Jacques Rogge, a NOB belga elnöke tökéletes elégedettséggel nyilatkozott a témáról a sajtónak: "Ez minden előzetes várakozásunkat felülmúlja… Kijelenthetem, hogy az újkori játékok története során még soha ilyen magas számban nem jelentkeztek rendkívüli tekintélynek örvendő világvárosok az olimpia rendezésére. Ez egyben a NOB-nak azt a helyes koncepcióját is tükrözi, miszerint a bevételek jelentős részét közvetve és közvetlen formákban is igyekszik visszaforgatni a játékok céljaira.” A londoni fogadóirodákban máris kifüggesztették az esélyszámokat, ezeken azonban Lipcse, Havanna és Moszkva még nem lelhető fel: London 7:4, Párizs 5:2, Madrid 6:1, New York 8:1-gyel szerepel. A játékok rendezése iránti érdeklődés tekintetében az utóbbi két-két és fél évtizedben tagadhatatlanul nagyot fordult a világ. Elegendő ennek illusztrálására felidézni az 1984-es Los Angeles-i ötkarikás játékok esetét, pontosabban azt, ami előtte történt. 1976-ban a kanadai Montreal olyan rémisztő módon túlköltekezett, hogy a nagy stadion tetőszerkezetét tartó torony nem készült el időre, a nagyratörő polgármester, Jean Drapeau sok százmilliós adósságba verte a várost, amit a tartomány adófizető lakossága másfél évtizedig nyögött. A horribilis veszteség riasztó hatására két évvel később, amikor az 1984-es játékok rendezésének odaítélése került a NOB-közgyűlés napirendjére, írd és mondd – egyetlen jelentkező akadt – Los Angeles… Ne időzzünk azonban túl sokat az olimpiatörténeti fejtegetéseknél, térjünk inkább vissza ahhoz a bennünket szintén huzamos ideig foglalkoztató kérdés végkifejletéhez, hogy Rogge úr – jóllehet annak idején fővárosunkban örömmel nyugtázta érdeklődésünket, meg átvette a több százezer támogató aláírását is – most érthető okokból nem sorolta fel Budapestet a pályázók csoportjában. A kormány ugyanis döntött: felelősséggel nem adhatott garanciát a rendezésre, s így Budapest – a főváros közgyűlése egyébiránt ezt a témát előzőleg nem tárgyalta – érdemben nem is foglalkozott a 2012-es pályázattal. Nem oszt, nem szoroz az sem, ami a közelmúltban a budapesti olimpia ürügyén történt, magunk mögött hagytuk, az idő kerekeit nem lehet, nincs is értelme visszaforgatni. Az immár kívülállóktól elvárható tárgyilagos vélemény azonban azért lehet mégis jótékony, mert megnyugvással és mérséklettel válthatja fel a szélsőségesen megnyilvánuló, olykor érzelmileg túlfűtött, sőt politikai célzatú vagdalkozással is felkavart hangulatot. A feltételezett budapesti olimpiáról folytatott viták során az az érzés alakulhatott ki bennünk, mintha a kérdés eldöntése – mármint magáé a rendezésé – szinte kizárólag a mi elhatározásunktól függene, amit úgy összegezhetünk kérdés formájában, hogy vajon az ország gazdasági teherbíró képessége lehetővé teszi, illetve tenné-e a játékokhoz szükséges infrastrukturális és egyéb feltételek megteremtését nyolc-kilenc esztendő alatt?… Az érvek és ellenérvek ismétlésétől immár szintén eltekinthetünk, a NOB által a 2012-es játékokra pályázó városok hivatalosan közölt listája azonban egyfajta szembesítésre késztethet bennünket a már korábban is sejthető riválisokkal, továbbá az esélyekkel, erőviszonyokkal. Mert hiszen a kérdésben – hosszadalmas értékelések és a végrehajtó testület javaslata alapján – a NOB közgyűlése mondja ki szavazataival a döntő szót, 2005-ben, Szingapúrban. Budapesttel méltán lehettünk elfogultak. Büszkék lehetünk rá, a világ egyik legszebb fekvésű, gyönyörű városa, kishitűségünknek tehát nincs helye, s éppen így okkal sorakoztathatnánk fel egészen kivételes olimpiai hagyományainkat is a mellettünk szóló érvelésben. Feltételezhetnénk továbbá még azt is, hogy a NOB tiszteletre méltó tagjai közül sokan elhinnék nekünk, hogy jóllehet ma még egyetlen, az olimpiai előírásoknak megfelelő sportlétesítménye sincs a fővárosnak, 2012-re képesek leszünk azokat maradéktalanul elővarázsolni. Mindent összevetve, a Londontól Párizson át Moszkváig felsorakoztatott városok ismeretében el kell fogadnunk: a jelentkezők, szinte kivétel nélkül valamennyien, nálunk jóval kedvezőbb helyzetben rajtolnak. Sőt esélyeik a hátralévő feladataik megoldására is határozottan kedvezőbbek, mert ezeket úgy képesek vállalni, hogy kormányuknak nem kell elkerülhetetlenül súlyos költségvetési dilemmák miatt borotvaélen táncolnia. Végül is szinte teljesen mindegy, hogy minderről mi, magyarok miként vélekedünk. Ami a perdöntő – ismételjük a nyomaték kedvéért –, a NOB tagjai mondják ki a végső szót, akiknek a meggyőzéséért, szavazataiért, szükségtelen is említeni, éles küzdelem várható, s akikről végezetül azt sem okvetlenül feltételezhetnénk – akár így utólag és csupán elméletileg –, hogy hozzánk hasonló jóindulatú elfogultsággal kezelték volna Budapest olimpiai álmát.