Sir Ed, a Csomolungma első hőse

Tegyük mindjárt hozzá, hogy végtére nemcsak a királyság hagyományos intézményéhez odaadással ragaszkodó britek sorozatosan megnyilvánuló tiszteletét érdemli meg a koronás fő, hanem sokunk elismerését, s nem is csupán a tekintélyes időtartam okán. Ötven esztendővel ezelőtt, 1953-ban ifjú hölgyként kezdte meg maratoni uralkodását, ám azon a napon az angol lapok másik világraszóló sztorit is közöltek első oldalaikon, s nem véletlen, hogy ezt azóta a királynő sem felejtette el. Az ünnepségek láncolatából, lám, nem hiányzott ennek a másik eseménynek a felidézése sem, pontosabban a még élő főszereplők meghívása egy nagyvonalú fogadásra. Elidőzhetnénk ugyan ebből az alkalomból az angol királyi ház sportos vonatkozásainál is, hiszen köztudomású, Anna hercegnő a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, volt lovas olimpikon, azután a királynő férje, Fülöp herceg szintén sokoldalú sportember, és így tovább, de szóljon itt a tisztelgés mégis egy immár 83 esztendős új-zélandi óriásnak, a hegyek királyának, érintve mindjárt ünnepi hangulatunkban egy időszerű, friss magyar hegymászósikert is egyben."Hillary és Tenzing meghódította az Everestet!” – jelentették a szenzációt ötven évvel ezelőtt a koronázási ünnepségekkel együtt a lapok.Igaz, mi, már földrajzi adottságaink miatt sem tartozhatunk a kifejezetten hegymászó nációk közé, de éppen ezért egyáltalán nem lebecsülendő, amit ezen a téren is produkálunk. Hogy mást ne említsünk, az idei magyar Himalája-expedíció néhány héttel ezelőtt indult Pakisztánba, hogy azután a múlt hét végén első két női hegymászónkként Nedeczky Júlia és Ugyan Anita 8000 méter fölé jusson, elérje a Gasherbrum II-ön a 8035 méteres magasságot. De ettől a reménytkeltő fejleménytől függetlenül is osztozhatunk persze abban az általános és őszinte elismerésben, amely az egyedülálló teljesítmény elérőinek az idén világszerte méltán kijár. Bár tény, bizonyosan senki nem tudja: vajon tényleg Edmund Hillary és nepáli sherpája, Tenzing Norgay voltak-e az elsők, akik feljutottak a hozzávetőlegesen hatvanmillió esztendős, egyébiránt még mindig évente mintegy 4-10 centis "növésben lévő” hegy 8848 méterre meredő csúcsára, a föld tengerszint feletti legmagasabb pontjára?… Ôket is kétségek tölthették el, mert fent, a világ tetején a magasztos pillanatokban első dolguk volt szétnézni, hogy bármiféle nyomát leljék esetleges elődeiknek. Huszonkilenc évvel előttük ugyanis az angol George Mallory és Andrew "Sandy” Irvine hozzájuk hasonló kísérletet tett a Mount Everest meghódítására. A végső roham közepette a két hegymászó azonban nyomtalanul eltűnt (Mallory hólepellel takart maradványait 1999-ben találták meg, de a kérdésre nem adott választ a felfedezés, mert Irvine teteme és vele együtt feltételezhetően az esetleg bizonyítékot szolgáltató fényképezőgépük nem került elő)…A hódítók mindössze 15 percet töltöttek a tetőn. Hillary néhány fényképfelvételt készített a kilátásról, majd bajtársáról, aki zászlókat bontogatott – britet, nepálit, indiait és az Egyesült Nemzetekét. A derék sherpa továbbá nem felejtett el jó buddhista szokás szerint hóba temetni hálája jeléül kis kétszersültet meg édességet. Aztán nekivágtak a lassú, szinte kínokkal járó leereszkedésnek, hogy elérjék csapatuk táborhelyét. John Hunt ezredes, az expedíció vezetője izgatottan várt rájuk. Amikor meglátta a végkimerülés határán támolygó két alakot, úgy vélte, sikertelenül próbálkoztak, s már azon töprengett, kiket jelöljön ki egy újabb kísérletre. Érdekesség, hogy Hillary és sherpája eredetileg nem szerepelt a csúcs megmászására szánt első jelöltek között. A választás két angolra esett, Charles Evansre és Tom Bordillonra. Nem sokkal a végcél előtt azonban – miután elfogyott az oxigénjük, s leküzdhetetlen fáradtság zuhant rájuk – mintegy 20 méter magas, szinte függőleges jégfal elé értek. Az akadály leküzdése a kialakult körülmények miatt egyszerűen képtelen feladatnak tűnt a számukra – kénytelenek voltak feladni a szenvedést. Hillaryék még egy éjszakai pihenés után szedték azután össze minden, még megmaradt erejüket, s vágtak neki az expedíció második kísérletének.Az ember már csak ilyen, kíváncsi, s érdeklik a részletek. Sokan tették fel újra és újra a kérdést a hódítóknak évtizedeken át: Ketten értek fel a tetőre. Jó… De mégis, ki volt kettőjük közül az első? A választ, nyilván "egyeztették”. Mindketten egyfelől komolytalannak aposztrofálták a kérdést, másfelől pedig következetesen így válaszoltak: "Majdnem együtt léptünk fel a csúcsra.” Tudjuk, az utolsó, mintegy 10-12 méteres jégmeredélyen – "Hillary-lépcsőnek” nevezik azóta –, az új-zélandi haladt elöl, és kettőjüket kötél fűzte össze. 1986-ban Dardzsilingben bekövetkezett halála előtt írt könyvében Tenzing Norgay azután bevallotta: az új-zélandi néhány lépéssel előtte járt.Hillary – eredeti foglalkozása méhész – kitüntetett pilótaként vett részt a második világháború csatáiban, a kihívások, a felfedezések, a hegymászás megszállottja volt, ízig-vérig sportember, hamisítatlan bajnoki erényekkel. Részt vett az Antarktiszt átszelő motorszán-expedícióban, amely elérte a Déli-sarkot, s járt az Északin is. A Himalája meghódításáért Erzsébet királynő lovaggá ütötte – Sir Edmund lett –, aki 1984-től öt éven át szolgált Delhiben, India fővárosában,a királynő főmegbízottjaként (High Commissioner). Nem tartotta magát hősnek, viszont 1997-ben, amikor emlékbeszédet mondott Tenzing szobrának avatásakor Dardzsilingben, a sherpát minden kétséget kizáróan annak nevezte. Sorstársait, utódait sohasem felejtette el, hálás maradt szolgálataikért. 1961-ben alapítványt létesített a sherpák számára, amelynek révén azóta 30 iskolát, hidakat épített, kolostorokat létesített, illetve újított fel. Az ötvenéves jubileumot is, rá jellemzően, Nepálban töltötte "Sir Ed” – London helyett. Ebből az alkalomból tiszteletbeli állampolgárrá avatták. Figyelemre méltó, amit rövid köszönő beszédében mondott: "Hálával tartozom a sorsnak – rengeteg érdekes, izgalmas és érdemleges dolgot művelhettem hosszú és szerencsés életem során. Ami pedig a legértékesebb számomra mind között, nem vitathatóan az, hogy iskolákat, kórházakat, utakat építhettünk, kolostorokat emelhettünk.”A csúcsra érést külön nem is említette. A szerény új-zélandi nem csak termetre nagy ember. Hazájában hallatlan tiszteletnek, közszeretetnek örvend, arcképe – nem érdemtelenül – még az új-zélandi "bankókon” is ott látható.