Fogadják őszinte részvényünk!

Még az olasz szakértők is nagy bajban vannak, hogy vajon érdemes-e a Laziót a bajnokesélyesek közé sorolni, vagy inkább egy kategóriával hátrébb, F1-es kifejezéssel a "rajtrács második sorába” kell-e helyezni.
Mint ismeretes, a római kékek az elmúlt egy-másfél évben hatalmas anyagi válságon mentek keresztül, amelyből még mindig nem lábaltak ki tökéletesen. Sergio Cragnotti, a klub volt tulajdonosa a pazarló gazdálkodás (és egyéb üzleti ténykedéseinek a kudarca) miatt a csőd szélére sodorta a több mint százesztendős egyesületet, amellyel pedig az ezt megelőző években számtalan sikert aratott: a Lazio nyerte meg az 1998-as Olasz Kupát, aztán 1999-ben a Kupagyőztesek Európa-kupája utolsó kiírását, majd a következő idényben az Európai Szuperkupát, a bajnokságot és (újra) a Coppa Italiát, miközben begyűjtött két olasz Szuperkupát is (1998 és 2000). Akárhogy is számoljuk, ez hét diadal három idény alatt, amire kevés európai élgárda képes.
A sok sztár azonban inkább vitte, mint hozta a pénzt, és bár a klub időközben részvénytársasággá vált, ez az üzleti fogás sem jött be. Cragnottinak mennie kellett, és a helyét egyéb érdeklődő híján a hitelező bankok vették át, amelyek szigorú (pénzügyi) diétára fogták az egyesület új vezetőségét.
Ennek hatására Luca Baraldi, az újonnan kinevezett sportigazgató takarékossági tervet dolgozott ki, amelynek az egyik legfontosabb pontja, hogy a játékosok fizetését drasztikusan (becslések szerint 25-40 százalékkal) csökkentették, ráadásul rávették őket, hogy bérük egy részét ne euróban, hanem Lazio-részvényben vegyék fel.
A Baraldi-tervbe nem minden futballista ment bele, végül azonban a klubnál maradók valamilyen formában kivétel nélkül elfogadták a javaslatot, és már az előző idényt is kevesebb (ráadásul több hónapos, olykor csaknem féléves késéssel megkapott) fizetésért harcolták végig.
Bizony, harcolták, a Lazio ugyanis ott volt minden állomásnál, hiszen nemcsak a bajnokság 34 fordulóját játszotta végig, hanem két kupasorozatban is eljutott csaknem a befejezésig: az Olasz Kupában a Roma elleni elődöntőt bukta el Roberto Mancini legénysége, míg az UEFA-kupában – szintén a döntőbe jutásért – a későbbi győztes Portóval nem bírt a kék mezes legénység. Ezek a részsikerek azt jelentik, hogy a Lazio mindhárom sorozatban a négy legjobb csapat közé tartozott.
Igazából még a bajnoki címért is harcban volt egy ideig, főleg annak köszönhetően, hogy idegenben sokáig veretlen volt, sőt, győzelmet győzelemre halmozott, ám a lendület a tavasz elejére elfogyott, és végül maradt a többé-kevésbé biztosan őrzött negyedik hely.
Az új idénynek szinte változatlan kerettel vág neki a római gárda, ami azt jelenti, hogy elvben akár az Inter, Juventus, Milan trió tagjainak az életét is megkeseríthetik Sztankovicsék.

A kapuban továbbra is Angelo Peruzzi áll, aki mögött a Chievóhoz távozó Marchegiani helyett a Bresciától érkező Sereni lesz a tartalék.
A védelemből kivált a Milanhoz igazoló Pancaro, akinek a helyére senki sem érkezett, ám a Colonnese, Mihajlovics, Favalli, Oddo, Negro, Fernando Couto, Stam hetes azért elég erősnek tűnik. Elsősorban persze Jaap Stam miatt, a hollandot ugyanis sokan a világ (egyik) legjobb hátvédjének tartják. Sorba is állt érte egész nyáron a Milan és még vagy féltucatnyi csapat, a kopasz védő azonban megmakacsolta magát, és úgy döntött, hogy a klubvezetőkkel folytatott anyagi vitái ellenére az Örök Városban marad. Ez azért is jó hír Mancini számára, mert mellette a másik középső hávéd Szinisa Mihajlovics vagy Fernando Couto lesz, és már sem a szerb-horvát, sem a portugál nem az a villámléptű védő. Mellettük Oddóval és Favallival a védelem két széle meglehetősen biztosnak tűnik.
A középpályáról két argentin, a veterán Simeone és a fiatal Castroman távozott, ami nem tűnik olyan nagy gondnak, ha belegondolunk, hogy ugyanakkor Sergio Conceicao, Dabo, Zauri és Albertini érkezett. A portugál futballista a nem túl sikeres parmai és interes évek után tért vissza Rómába, abban a reményben, hogy ugyanúgy tud majd játszani, mint az 1998 és 2000 közötti sikerperiódusban. Az Atalantától érkezett két játékos közül Zauri a védelem és a középpálya bármelyik posztján bevethető, míg Dabo középső középpályásként jöhet számításba. Albertini helyzete is érdekes: a Milan egy éve kölcsönadta az Atlético Madridnak, ahol nagyszerűen játszott, visszatérte után mégsem kellett a piros-feketéknek, így Mancini "lecsapott” rá, mert úgy gondolja, hogy ő lesz csapata irányítója. (Ezen a poszton az elmúlt egy-két évben már Mendieta, Liverani és Fiore is kudarcot vallott.) A széleket Fiore vagy Conceicao, illetve César vagy Giannichedda szállja majd meg, középen pedig ott futballozik a Serie A egyik legjobb futballistája: a szerb Dejan Sztankovics, aki sokáig szintén távozónak tűnt, végül mégis maradt.
A csatársor összetétele változatlan: távozott ugyan az alig játszó Enrico Chiesa, viszont Corradi, Claudio López és Simone Inzaghi maradt, bár kérdés, hogy hárman elegendőek lesznek-e az egész idényre, különösen ha a Lazio meg akarja ismételni a tavalyi nagy meneteléseket.
Végül említsük meg, hogy a gárda egyik kulcsembere továbbra is Roberto Mancini: a már játékosnak is zseniális "Mancio” nagyszerűen tudja kézben tartani a kékeket, a Boskovtól és (főleg) Erikssontól eltanult 4-4-2-jére pedig valószínűleg még Arrigo Sacchi is csettint időnként egyet elismerően.
Elvben tehát senki és semmi sem hiányzik ahhoz, hogy a Lazio harcba szálljon a bajnoki címért, különösen akkor nem, ha a futballistáknak nem azzal kell foglalkozniuk, hogy mikor kapnak fizetést – vagy részvényt.