Strandlabdából aranyérmes

Jana Pittman, a női 400 méteres gátfutás győztese igazi atlétaalkat: 182 centiméter magas, 68 kilogramm. Ki hinné, hogy 11 éves korában még kövér – majdnem annyit, 65 kilót nyomott, mint most –, csúnya, magányos és szomorú volt. De már akkor is gyors. ,,Nem voltak barátaim, az önbizalmam nulla, egy voltam a sok nagydarab lány közül. Olyan, mint egy strandlabda – mesélte. – Ennek ellenére Új-Dél-Wales korosztályos bajnokságán bekerültem a száz méter döntőjébe, s attól úgy éreztem magam, mintha én lennék a világ legjobb futója. Mégsem volt kedvem az atlétikához, mert túlsúlyos voltam, és sokat kellett edzenem ahhoz, hogy ezen változtassak.”Az ifjú tehetség végül mégis beadta a derekát, s 14 éves korától rendszeresen járt edzésre. 15 évesen 100-on, 200-on és 200 méteres gátfutásban versenyzett, egy évvel később pedig megpróbálkozott a 400 gáttal. Bár nem kedvelte a számot, 60.9 másodperces ideje arra ösztönözte, hogy kitartson mellette. 17 évesen 56.23 másodpercet futott, s győzött Bydgoszczban az ifjúsági világbajnokságon. ,,Életemben akkor hagytam el először Ausztráliát, s igazából akkor kezdett megjönni az önbizalmam” –- mondja.Egy évvel később egyik nagy álma vált valóra, indulhatott a sydneyi olimpián. ,,A csodás élmények mellett életem egyik legnagyobb csalódását éltem át. Nagyot akartam futni, ezért túl gyorsan kezdtem, és másfél másodperccel rosszabb eredményt értem el (56.76), mint amit terveztem. De még így is azt láttam, hogy a kivetítőn az elődöntőbe jutottak között jelenik meg a nevem. Boldogan telefonáltam meg a hírt a szüleimnek, ám utóbb kiderült, hogy az egyik kizárt versenyző óvását elfogadták, így ő jutott tovább helyettem. Borzasztó érzés volt.”Három héttel később Pittman két arannyal vigasztalódott a chilei junior-világbajnokságon. A 400 gátat és a 400 méteres síkfutást megnyerte, s az év végén az IAAF neki ítélte a legnagyobb ifjú leánytehetségnek járó díjat. Ám míg addig egyenletesen fejlődött, a következő év a kudarcoké volt. "Canberrába, Ausztrália egyik sportközpontjába költöztem, de ugyanakkor tizennyolc éves lettem. Ez nálunk azt jelenti, hogy végre legálisan is betehettem a lábamat a szórakozóhelyekre, és ott alkoholt is fogyaszthattam. Talán túl sokszor éltem a jogaimmal, valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy megsérültem. Nem is éreztem jól magam az idegen városban, és úgy gondoltam, a sport helyett inkább a tanulmányaimra összpontosítok.”Szerencsére Chris Nunn, aki korábban Stuart Rendell, a kitűnő kalapácsvető edzője volt, a szárnyai alá vette, s Pittman megújult erővel vágott neki a 2002-es évnek. Első európai versenyén, Sheffieldben 54.94 másodpercet futott, majd győzött a párizsi Golden League-viadalon. Ettől kezdve versenyről versenyre utazott. "Nagyszerű volt, és egyben furcsa. Olyan nagyságokkal találkoztam, mint Jan Zelezny, Wilson Kipketer, de igazából azt sem tudtam, hogy valójában kicsodák ők.”A Nemzetközösségi Játékokon 54.10 másodpercre javította az egyéni csúcsát, és aranyérmet nyert. Hazája egyik kedvence lett. "Ausztráliában a Nemzetközösségi Játékokat az olimpiával egyenrangúnak tekintik. Ha ezen valaki első, az olyan, mintha olimpiai bajnok lenne.”Ezt az évet is kitűnően kezdte, egyéni csúcsát 53.76 másodpercre, majd 53.62-re javította, a Golden League-viadalokból pedig hármat is megnyert. Csütörtökön pedig 53.22 másodperccel világbajnok lett, pedig a célegyenesbe érve még messze a vezető Julija Pecsonkina mögött futott."Tudtam, hogy Julija nagyon gyorsan fog kezdeni – magyarázta a döntő utáni sajtótájékoztatón –, de kényszerítettem magam arra, hogy ne vegyem át az iramát. Tudtam, hogy a saját tempómat kell mennem, csak akkor lehetek eredményes. Az, hogy le voltam maradva, nem ijesztett meg, bár sokáig nem voltam biztos abban, hogy utolérem. A kilencedik gátnál azonban már tudtam, hogy megelőzöm. Hogy mivel töltöttem a délelőttöt? Imádok videózni, és a versenyek előtt mindig valamilyen filmet nézek. Most a Rocky négyet vettem elő, azért, mert – bocsánat, Julija! – ott győznek az oroszok ellen. Az időmnek természetesen nagyon örülök, és már nem vagyok messze Debbie Flintoff-King ausztrál rekordjától (53.17 – A szerk.). Úgy érzem, a világcsúcs is már csak karnyújtásnyi távolságra van, mégis sokat kell még dolgoznom érte. Csiszolni kell a technikámon, messze vagyok még Sally Gunnell stílusától.”