Hossa dühös a játékosaira

– Gondolom, szebb emlékek fűzik az 1994-es C-vb szlovák–magyar meccséhez, amikor 10–0-ra nyertek, mint a mostani budapesti vendégszerepléshez…
– Ne is mondja! Persze az akkori válogatott egészen más volt, mint ez, a fiatalokból álló csapat.
– A mostani mérkőzéssel foglalkozzunk kicsit később, maradjunk még egy kicsit a múltnál. Milyen volt megélni, hogy Csehszlovákia felbomlásakor a csehek örökölték az A-csoportos helyet, a szlovák gárda viszont a C jelzésű, nem túl acélos csoportban találta magát?
– Nagyon visszafogottan úgy fogalmazhatnék, hogy nem esett jól, nekünk, szlovákoknak. De sértődöttség, vagy duzzogás helyett, azt hiszem a lehető legjobb módon bizonyítottuk, hol is a helyünk, amikor két év alatt felkerültünk a legjobbak közé.
– Ahol aztán újabb négy év elteltével meg sem álltak az ezüstéremig, majd tavaly felkapaszkodtak a világ tetejére. Nem nehezedett, nehezedik önre óriási nyomás, hogy egy csúcson lévő csapatot kellett átvennie Jan Filctől?
– Összetett érzés volt. Egyrészt tudtam, innen csak lefelé lehet zuhanni, másrészt az ember nem utasíthat vissza egy ilyen ajánlatot. Amikor felkértek, gondolkodás nélkül igent mondtam, persze tudtam, nem lesz könnyű dolgom.
– Az arany után a bronz tényleg "zuhanás”. Azért a harmadik helyet is sikerként könyvelte el a szlovák közvélemény?
– Igen, ugyanis nem lehet mindig mindent megnyerni. Szerencsére a bronzmeccsen a cseheket vertük meg, és ez sok mindenért kárpótolt bennünket. Mindenesetre ez a bronz eddigi pályafutásom csúcspontja.
– Mennyire lehet kezelni az NHL-sztárokat? Frantisek Hossa odaállhat Zigmund Pallfy vagy éppenséggel Miroslav Satan elé, hogy fiacskám, ezt ne így, hanem amúgy?
– Nincs ezzel semmi gond, a játékosok vérbeli profik, teljesítik az edzői utasításokat.
– Ha az idei vb-bronz volt a csúcspont, az AstraZeneca-kupa a mélypont edzői karrierje során?
– Tény, hogy nem számítottam erre a vereségre, de azért nem fogalmaznék ilyen tragikus hangnemben.
– Pedig a szlovák sajtó nem volt túl kíméletes a csapathoz. Szégyen, blamázs, botrány – ilyesféle szavak jelentek meg az ottani lapokban…
– A szlovák sajtó a vb-arany óta nagyon kritikus, pedig meg kellene érteni, hogy ezek a fiatalok még nagyon rutintalanok. Attól, hogy valaki szlovák, még nem megy be a korong magától az ellenfél kapujába. A sikerért meg is kell dolgozni, a győzelmet akarni kell, mindennél jobban!
– Azt mondja, hogy ezek a fiatalok nem akarták eléggé a sikert?
– Talán kicsit lebecsülték a magyarokat. Aztán, amikor már hátrányban voltak a remekül küzdő, motivált ellenféllel szemben, már nem tudtak nagyobb sebességbe kapcsolni, és a fanatikus közönség is lebénította őket. Egyszóval: rutintalanok. Persze én is nagyon csalódott vagyok a vereség miatt, azt mondom, ezzel a csapattal is nyernünk kellett volna. Már többször nyilatkoztam, a fiúk szégyent hoztak a nemzeti mezre!
– Ki az, aki mégis elfogadhatóan teljesített, akinek helye lehet a szlovák nagyválogatottban is? Netán az NHL-ben?
– A válogatottban Podhradsky, Granák és Kukumberg jöhetnek számításba, Peter Podbradsky már a 2000-es szentpétervári vébé-ezüstémes csapatban is játszott. NHL? Ne haragudjon, most túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy valakinek ebből a gárdából NHL-jövőt jósoljak.
– És a magyar csapatból ki az, aki ön szerint Szlovákiában is megállná a helyét?

– Nagyon tetszett a tizenegyes számú játékosuk játéka, hogy is hívják?
– Ladányi Balázs.
– Remekül lát a pályán, nagy passzokat adott a társainak. És tetszett a kapusuk is.
– Budai Krisztiánnak hívják…
– Igen, lehet, hogy hamarosan meg kell tanulnunk a magyar hokisok nevét. A sportág nagy léptekkel fejlődik Magyarországon, ha több jégpálya épül, és még több gyerek kezd el hokizni, beérhet az a munka, amelyet szlovák szakemberek, Jasko, Kapusta és most már Sajban is itt, önöknél végeznek.
– Apropó gyerekek, úgy tudom, mindkét fia jégkorongozik, méghozzá nem is akárhogyan és akárhol.
– Igen, Marian 23 éves, az Ottawa Senators játékosa, remek évadja volt a tavalyi, nyolcvan meccsen nyolcvan pontot jegyzett, a 21 éves Marcel pedig a Montreal Canadiensben játszik.
– Előttem van a kép, amikor a papa kézen fogta két fiát, és lement velük a jégpályára, majd később árgus szemekkel felügyelte fejlődésüket…
– Szerencsére nem kellett őket nógatni. Mindketten kitűntek korosztályos csapatukból, úgy fejlődtek, hogy öröm volt nézni. Szabadidőmben én is elmentem velük, és magyaráztam nekik. Nekem, mint szülőnek, és hokis szakembernek az volt a legnagyobb öröm, hogy szivacsként szívták magukba az általam magyarázott dolgokat. Személyesen jelen voltam mindkét fiam draftjánál is. Nem volt könnyű, a kisebbik, Marcel tizenöt és fél éves volt, amikor a tengerentúlra került. Feleségemmel sokat szomorkodtunk otthon, de eszünkbe jutott, hogy a fiúk miről álmodoztak kiskorukban: szobájuk falára Gretzky és a többi NHL-sztár képét ragasztották, és azt mondták nekünk, szeretnének majd egyszer ők is a világ legerősebb bajnokságában játszani. A gyerekek álma valóra vált, és azt hiszem, ezt még a vébé-bronznál is nagyobb sikerként könyvelem el magamban!