A mosolytalan gólvadász

Ha másért nem, akkor azért, mert a 2002–03-as idényben ő lett az olasz gólkirály, márpedig a Serie A-ban mindenki másnál több gólt rúgni már önmagában is jelent valamit.
Főleg akkor, ha belegondolunk, hogy a Bobónak becézett játékos milyen elképesztő átlaggal termeli a gólokat. Az idén májusban befejeződött bajnokságban 24-ig jutott, ami már igen magas szám, ráadásul Vieri mindössze 23 találkozón lépett pályára, tehát 1-nél is magasabb meccsenkénti átlagot ért el! Ha nem sérült volna meg többször is az évad során, jó esélye lett volna arra, hogy megdöntse az egykor szintén az Intert erősítő Angelillo 33 gólos abszolút rekordját, amelyet a csatár az 1958–59-es szezonban ért el. Ez az adat is jelzi, hogy a 30. évét a nyáron betöltő Vieri lassan az olasz labdarúgás történetének legjobb csatárai közé "lövi” magát, ami akkor is igaz, ha a sikereit soroló lista meglehetősen rövid: gólkirályi titulusán kívül egyetlen bajnoki cím (a Juventusszal, 1997-ben) és egy KEK-győzelem (a Lazióval, 1999-ben) szerepel rajta, meg persze néhány "apróbb” eredmény, amelyek azonban nem állnak arányban páratlan tehetségével és töménytelen góljával.

S hogy vajon mi a viszonylagos sikertelenség oka? A válasz egyszerűnek tűnik: az Inter. Az a klub, amelyhez Christian páratlanul hosszú vándorlás után érkezett meg: kilenc idény alatt nyolc csapatnál fordult meg, míg végre Milánóban "megpihent”. Az egykori örök vándor az idén ősszel már az ötödik évét kezdte meg Milánó kék-fekete felében. Ettől persze még nem kellett volna lemondania a diadalokról, ám az Inter már-már kóros eredménytelenségben szenved: a csapat 1989 óta nem nyert bajnoki címet, 1982 óta Olasz Kupát, a nemzetközi porondon pedig a 1998-as UEFA-kupa volt a legutóbbi trófeája.
A hosszú kudarcsorozat miatt az Inter évről-évre megújuló tervekkel és – Moratti elnök bőkezűsé-gének köszönhetően – megújuló kerettel vág neki a szezonnak, de előbb-utóbb (általában a végső siker kapujában) elbukik. Vierinek van bajnoki ezüstje, bronza, negyedik és ötödik helye, valamint Olasz Kupa-döntője és BL-elődöntője. Az említett "majdnem-sikerek” nagy részét Hector Cúper vezetésével érte el a gárda (talán nem véletlen, hogy az argentin mestert tartják a nemzetközi labdarúgás egyik örök vesztesének), elsősorban ezért kellett az edzőnek az idén ősszel távoznia.

Cúper eltávolításában a sajtó és a közönség egy része szerint Vierinek is része volt, talán azért, mert annak idején Cúper miatt kellett elhagynia az Intert Vieri nagy barátjának (és talán ideális csatártársának), Ronaldónak. Christian mindenesetre tagadja, hogy része lett volna a "puccsban”, és tiltakozásul az elmúlt egy hónapban úgy szórta a gólokat, hogy utánuk az öröm leghalványabb jelét sem mutatta. Pedig néhány hónappal ezelőtt még övé volt a Serie A egyik legkülönösebb góltánca: a találatok után lekapott Inter-mez alatt egy piros szívvel díszített trikó volt, egyértelmű utalásként szerelmére.
Mostanra azonban az a trikó eltűnt, s vele eltűnt a gólöröm is, sőt, talán nem túlzás azt mondani, hogy a játék öröme is: Christian néhány hete jelentette ki, hogy ha anyagilag megengedhetné magának, akkor nem futballista, hanem krikettjátékos lenne, ugyanis az angolszász sportágat sokkal jobban szereti, mint a focit. (Mint ismeretes, Vieri gyerekkorában éveket töltött Ausztráliában, ahol édesapja futballistaként, majd edzőként dolgozott.)
A napokban aztán megjelent egy hosszú interjúja az Inter honlapján, amelyben megígérte, hogy ezentúl többet fog mosolyogni, hogy a góljai után örül majd, egyszóval abbahagyja szélmalomharcát a képzelt ellenfelekkel.
Úgy legyen, bár az Inter-szurkolók aligha bánnák, ha "morc-Vieri” góljai szállítanák mondjuk a BL-győzelmet…