A BL-döntő párbajhőse

"Nem érzem magam megváltónak, a csapaté az érdem”
Dida
Azt követően, hogy a Juventus elleni 2003-as BL-döntő büntetőpárbajában kivédte Trezeguet, Zalayeta és Montero tizenegyesét.

Ha bárki azt firtatná, milyen sportember a Milan brazil kapusa, elég lenne a fenti idézetet citálni, mert tökéletesen jellemző rá. Dél-Amerikában gyakran teremnek hóbortos, nagyhangú, végtelen önbizalommal megáldott kapusok (például Chilavert, Rogério Ceni), akiket általában saját szurkolóik is a "bolond” jelzővel illetnek – sokkal ritkább a csendes, visszahúzódó fajta. Dida, a maga amerikai tiszteleteseket idéző jámbor ábrázatával, nyílt tekintetével az utóbbi csoportba tartozik. Az elmúlt szezonban bebizonyította, hogy kiválóan megállja a helyét, sőt ha kell, bravúrokra is képes a világ egyik legjobb csapatának kapujában, de szelídsége mit sem változott.

Pedig ha valakinek, neki lenne oka haragudni a világra. Jóllehet az eredménysora hosszabb, mint a földkerekség legtöbb kapusának hasonló listája, a legfontosabb tornákról rendre lemaradt. Természetesen az utóbbi két világbajnokságról van szó, amelyek ezüst-, illetve aranyérmét ugyan a nyakába akasztották, hiszen mindkettőn tagja volt a brazil keretnek, de egyiken sem védett egy percet sem. Azt még nyilván könynyen megemésztette, hogy a kilencvenes években intézménnyé váló Taffarel mellett nem jutott szóhoz a franciaországi tornán, bár megjegyzendő, akkor már három éve válogatott volt, és éppen túljutott a Cruzierónál töltött legsikeresebb évein.
Taffarel válogatottól való visszavonulása után azonban egyértelműnek látszott, hogy Dida lesz a követője az egyes számú mezben. A csapat sziporkázó játékkal megnyerte az 1999-es Copa Américát, ő alig kapott gólt, továbbá megfogott két tizenegyest (a másodikat az argentinok elleni negyeddöntőben, 2–1-es állásnál). Közben a szövetségi kapitányok jöttek, mentek, végül – mint később kiderült: emberünk balszerencséjére – Luiz Felipe Scolari került a kormányrúdhoz. A Romário mellőzése miatti állandó izgalmi állapotban szinte elsikkadt, hogy Scolari egykori palmeirasos tanítványát, Marcost tette meg első számú kapusnak, noha ez akkoriban nem tűnt logikus döntésnek. Más kérdés, hogy nehéz lenne bármit is a mester szemére vetni, elvégre Marcos gyakorlatilag hiba nélkül védte végig a távol-keleti vb-t, Brazília pedig százszázalékos teljesítménnyel győ-zött. (A történet epilógusa: Marcos azóta eltűnt a süllyesztőben, mivel kiesett a Palmeirassal az országos bajnokság élvonalából, Carlos Alberto Parreiránál meg újra Dida a favorit. Alkalmasint egészen a németországi vb-ig…)

Klubszinten is felettébb hányatott volt a sorsa, de csak azután, hogy a Milan szerződtette. Mivel a piros-feketék nem tudtak megegyezni a Cruzeiróval, Dida ideiglenes játékengedéllyel a svájci Luganóban védett valamicskét, majd a Corinthianshoz került kölcsönbe (ahhoz épp időben, hogy megnyerhesse a Corral a klubvilágbajnokságot). Aztán hazarendelték Milánóba, ám hamarosan több hónapos eltiltást kapott, az emlékezetes útlevélbotrányban ugyanis az ő EU-s papírjai is problémásnak bizonyultak – így egy időre újra a Corinthiansban kötött ki.
Csak az előző szezonban lett biztos pont a milánói kapuban, de ez történetesen Bajnokok Ligája- és Olasz Kupa-diadalt gyümölcsözött a klub számára.