A partjelzők ellensége

"Az az ember valahol a leshatáron született."
Sir Alex Ferguson
2003. május

Kevés csatár van a világon, akit annyira imádnának saját csapata szurkolói, és annyira utálnának az ellenfelek drukkerei, mint Filippo Inzaghi. A Pippo becenévre hallgató támadó elképesztő mennyiségû gólt szerez, vannak periódusok, amikor heteken keresztül ontja a találatokat, máskor viszont hetekre eltûnik a mezőnyben, és nem hogy az ellenfél kapujába nem talál be, de még igazi helyzetbe sem kerül. Ugyanakkor akár fut vele a szekér, akár áll, a pályán tanúsított magatartása fikarcnyit sem változik: folyamatosan perlekedik a játékvezetőkkel, erőszakosan reklamálva elképesztő lelki nyomás alatt tartja a partjelzőket, akik újra és újra beintik, amikor lesről indul, mígnem egyszer elbizonytalanodnak, nem emelik fel a zászlót, Pippo pedig kényelmesen besétálhat az ellenfél tizenhatosára.
Inzaghi a 2003-as naptári évben is hû volt önmagához, hiszen jelentős szerepet vállalt a Milan sikereiből: a Bajnokok Ligája 2002–2003-as idényében 16 mérkőzésen 12 gólt szerzett, ami különösen akkor tûnik elképesztő adatnak, ha belegondolunk, hogy a csapattársai összesen 11-szer voltak eredményesek: Sevcsenko 4, Rivaldo 3, Tomasson 2, Serginho és Seedorf 1-1 góllal járult hozzá a végső sikerhez.

Igazság szerint Pippo főleg az ősszel remekelt, amikor mesterhármast szerzett La Corunában a Depor ellen, és amikor két meccsen háromszor vette be a Bayern kapuját, de aztán a tavaszi menetelésben is megvillant, hiszen az Ajax elleni negyeddöntő-visszavágón az ő "másfél” találata is nagyon kellett a piros-feketék továbbjutásához. Aztán a Juventus elleni BL-döntőben is ő volt a Milan legveszélyesebb csatára, bal alsó sarkos fejesénél Buffon csak az utolsó pillanatban tudta kitolni a labdát.
Inzaghi 30 meccsen szerzett 17 góljával járult hozzá a Milan harmadik helyéhez a 2002–2003-as bajnokságban, ami már önmagában is tetemesnek számít, hát még ha belegondolunk, hogy bő évtizedes profipályafutása során csak kétszer szerzett ennél több gólt: 1997-ben, amikor 24 találattal gólkirály lett az Atalanta színeiben és egy évvel később, amikor 18 góllal segítette bajnoki címhez a Juventust. Mellesleg pedig szerzett egyet az Olasz Kupa 2002–03-as kiírásában is: a döntő viszszavágójának 93., azaz utolsó percében alakította 2–2-re a végeredményt a Roma elleni visszavágón, így járulva hozzá ahhoz, hogy a piros-feketék veretlenül nyerjék meg a sorozatot.
A 2003-as sikerek között illik megemlíteni a válogatott remeklését is. Giovanni Trapattoni squadra azzurrája csoportelsőként és – kell-e mondani? – elsősorban Filippo Inzaghi góljainak köszönhetően jutott ki a portugáliai Európa-bajnokságra. Pippo akkor villant, amikor a legnagyobb szükség volt rá: szeptember 6-án, a walesiek elleni csoportrangadón mesterhármast ért el, négy nappal később a Szerbia-Montenegró elleni találkozón egy pontot jelentett a gólja, majd az azeriek elleni sima győzelem alkalmával még kétszer talált be, azaz az utolsó három Eb-selejtezőn hat gólt szerzett. Ezzel egyébként 21-re növelte válogatottbeli góljainak a számát, és az örökranglistán olyan nagyágyút szorított maga mögé, mint Paolo Rossi, az 1982-es világbajnokság hőse.
Ha már az ősznél tartunk, nem hallgathatjuk el, hogy a nagyszerû Eb-sorozatnak a bajnokságban és a BL-ben elmaradt a folytatása: előbbiben a Milan 12 forduló után veretlenül állt az élen, ám Pippo mindöszsze két góllal járult hozzá a "terméshez”, és a nemzetközi kupában sem tündökölt, bár csapata csoportelsőként lépett tovább.
A bajok egyik fő oka egy sérülés, amely miatt egyébként Pippo a vasárnapi, jokohamai Világkupa-mérkőzésen sem kezdett, és amikor pályára lépett, akkor sem az igazi Inzaghit láthattuk a pályán.
Gondoljanak bele: még a partjelzőkkel sem nagyon veszekedett…