Az őrnagyra őrangyal vigyáz

Rohan mindenki, ám a kórház most is csendes, itt nincs tülekedés, a hétköznapok őrületéből semmit sem érezni, a karácsonyi hangulat ezúttal is elkerüli az intézményt. Érthető. Itt aztán megvan mindenkinek a maga baja, az egészségügyi dolgozók jó ideje hasztalan harcot folytatnak a béremelésért, a betegek pedig rendszerint némán bámulják a plafont. Sajátos ritmusa van a kórházi életnek, az idő múlását, a gondterhelt arccal belépő nővérek kezében lévő reggeli, ebéd és vacsora jelzi. Izgő-mozgó, pergő emberek is sebességet váltanak itt. Lelassulnak a mozdulatok – és lelassulnak a gondolatok.
A baleseti sebészet ötös számú kórtermének lakója azonban feltűnően elevennek tűnik. Olykor vidáman anekdotázik, akár kártyapartin lenne, csak néha hallgat el, szisszen fel a fájdalomtól. De folytatja a mesét önfeledten, például a tengerről, a spriccelő, kékeszöld víztömegről, amelyet egy hajnalon nézett a szálloda erkélyéről, aztán…
Aztán a zuhanás.
Repült, kapálózva süvített a föld felé, magával rántva az egész zűrzavaros életet. Az ötös kórterem lakója mesél erről is, a tízméteres zuhanásról, amelyet csodával határos módon túlélt. Furcsa, de nem fél az emléktől, nem rémiszti meg a hangtalan szabadesés képe, amely még akkor is fel-felsejlik előtte, ha nem emlékszik semmire. Mégis tiszta fejjel beszélt mindenről, amit ő afféle furcsa kalandként élt meg.
Furcsa kaland volt ez a halállal.
Vajon meg akart-e halni Martinek János?


Szombat délelőtt tíz órára sajtótájékoztatóra várták az újságírókat a Honvéd Kórház baleseti sebészetén. A meghívót Martinek János kétszeres olimpiai bajnok küldte, akit itt ápoltak december 9-i szerencsétlensége óta. Az egykori öttusázó, aki jelenleg őrnagyi rangban katonatisztként dolgozik a Honvédelmi Minisztériumban, azért invitálta a média képviselőit, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Legalábbis ezt hitte mindenki. A kérdés újra és újra foglalkoztatta az elmúlt napokban a közvéleményt: baleset történt-e, avagy öngyilkossági kísérletről van szó. A híradások szerint Martinek azon a bizonyos hajnalon kiesett a szicíliai Cataniában lévő hotel harmadik emeletéről. A tízméteres zuhanást túlélte, ám a mentő váll- és bordatöréssel s megrepedt léppel szállította kórházba. Ott aztán életmentő műtétet hajtottak végre rajta, s eltávolították a lépét.
Azóta sok minden megjelent a különböző lapokban.
Már az első tudósítások is arról szóltak, hogy a korábbi sikerember magánéleti válságba került, válófélben van, s ezt nem tudta feldolgozni. Voltak, s vannak, akik egyértelműen állítják: Martinek meg akart halni, egy ilyen erkélyről véletlenül nem pottyan le senki. Az újságok nem kímélték az olaszországi kórteremben fekvő Martineket, itthon egyre-másra jöttek a találgatások, láthattuk például Storczer Beát, az olimpiai bajnok feleségét mint a tragédia előidézőjét.
A magánélet páncélját többször is átfúrta a média.
Védekezni, magyarázkodni, cáfolni nem lehetett.
Talán ezért is került szóba ez a szombat délelőtti sajtótájékoztató, amelyből nem sok minden valósult meg. Jöttek újságírók tollal, kamerával, mikrofonnal felszerelkezve, de Martinek János nem nyilatkozott. Illetve csupán annyit mondott az egészségi állapotáról, az orvost kérdezzék, ő köszöni szépen az érdeklődést, magánéletéről nem óhajt beszélni. A média képviselői kénytelen-kelletlen megelégedtek ennyivel, hiszen láthatták, hogy Szöul bajnoka a körülményekhez képest valóban jól van, ha nem is sprintel vagy vágtat a kórház folyosóin, de már egyedül jár-kel, a hangulatára pedig nem lehet panasz.
De mi zajlik benne valójában?

Elmentek a kollégák, elvitték a kamerákat, csak a csend maradt ott az ötös kórteremben. Fotós kollégám, Németh Ferenc hosszú évek óta remek kapcsolatban van Martinekkel, így vele együtt visszalopóztunk a sportoló szobájába. Egyedül fekszik itt, csupán egy tévé a társa. A helyzet nem volt egyszerű, Martinek Jánosnak most nem hiányoznak az újságírók. Úgy van vele, hagyják őt békén. Nem csoda. Aki újjászületett, annak idő kell ezt feldolgozni. Mégis beszélni kezdett. Először csak visszafogottan, aztán annál nagyobb hevülettel. Ha az ember nem tudná, hogy néhány napja tíz métert zuhant, azt hinné, csak szimulál itt a kórházban. Ránézésre kutya baja. Aztán mutatja a hosszú vágást a hasán, a csaknem húszcentis vágást. Ezt is mosolyogva teszi. Színjáték ez, vagy tényleg nem tud belerúgni az élet?
A szicíliaiak nem hitték el, hogy túlélte a zuhanást. A helyiek, akik odasereglettek a hajnali órában a mozdulatlanul fekvő sérült férfihoz, az izgága magyarhoz, hol az emberi testtől besüppedt földet, hol meg az erkélyt bámulták, és csak csóválták a fejüket, mondván: ki lehet az őrangyala az őrnagynak? Mert valaki vigyázott rá, az biztos. Csak a lépét veszítette el, s úgy mutatta a hosszú vágást, mint valami kitüntetést.
Igaza van: a visszakapott életnél nincs nagyobb jutalom.

– Nem akarom sokáig feltartani, éppen ezért árulja el: miért akart öngyilkos lenni?
– Úgy nézek én ki, mint aki meg akar halni? Nézzen rám, és válaszoljon!
– Fogalmam sincs, hogy néz ki egy öngyilkosjelölt. Azt készséggel elismerem, hogy sokkal rosszabbra számítottam. Idefelé jövet azt hittem, hogy egy testileg-lelkileg összezuhant… az ön esetében szó szerint összezuhant embert találok itt, aki először is nem akar majd nyilatkozni, másodszor pedig beszélni sem lesz ereje. Ehhez képest valóban életvidámnak tűnik.
– Na, ugye. Ilyen vagyok, s ilyen voltam mindig is. Nem foglalkozom a halállal, hiszen fiatal vagyok, még sok időm van, amit szeretnék kihasználni. Van egy gyönyörű feleségem, egy imádnivaló tizenegy éves lányom, szép otthonom Káposztásmegyeren. Panel, de nekem tökéletesen megfelel. Azt csinálom, amit szeretek, őrnagyként a sportolók ügyes-bajos dolgaival foglalkozom, hát még egyszer kérdem: miért akartam volna meghalni?
– Engem nem kell meggyőznie, csak a közvéleményt. Pontosan tudja, bulvárországban élünk, itt az a hír, ha valaki nem a kakast, hanem a saját fejét lövi szét, és hetekig lehet foglalkozni azzal, ha egy ismert sportoló átbucskázik egy szicíliai szállodai szoba erkélyén. Csodálkozik, hogy különböző találgatások láttak napvilágot?
– Nem csodálkozom semmin, de a magánéletemhez senkinek semmi köze.
– Tökéletesen igaza van, mégsem tehet ellene semmit, ha azt írják, hogy a felesége megcsalja, hogy épp válófélben vannak, hogy az élete kátyúba jutott, hogy a problémákat alkoholba fojtja, s hogy végső kétségbeesésében az öngyilkosságba menekül.
– Nem igaz, ebből semmi sem igaz!
– Sosem akart meghalni?
– Már megint a halálról beszél?! Értse már meg, semmi közöm a halálhoz. Jó, vannak gondjaim, de hát kinek nincsenek. Tudja mit, írja csak le, a feleségemmel tizenkét év alatt, amióta együtt vagyunk, mindössze kétszer veszekedtünk. Büszke vagyok rá, szép asszony, és nem is értem, őt miért keverik bele ebbe az egészbe, még ha sokan úgy gondolják is, hogy nem tökéletes kettőnk kapcsolata.
– Tehát baleset történt.
– Az. Sajnálatos, furcsa baleset. Hajnal ötkor melegem volt, s kimentem az erkélyre. Tudja, a szállodából a tengert látni, s egyszerűen nézni akartam a vizet, egyedül voltam a szobában, kimentem az erkélyre, megfogtam a korlátot, és a következő kép már az, hogy tesznek be a mentőbe. Megszédülhettem, csak ez történhetett. Egyszerűen kiájultam az erkélyről.
– Hihetetlen…
– Annyira nem. Tudniillik olyan feszült, annyira leterhelt voltam, hogy törvényszerűnek nevezhető a rosszullét. Katonai játékokon voltunk kint Olaszországban, ez olyan kicsiben, mint az olimpia, és én szívvel-lélekkel dolgoztam a mieink sikeréért. Sokat vállaltam, talán túl sokat. Olyannyira felpörgettem magam, hogy a velünk lévő csapatorvos többször is erősítőt adott be nekem.
– Emlékszik arra, hogyan esett ki?
– Mondtam, hogy nem emlékszem. Álltam az erkélyen, aztán se kép, se hang.
– Aztán mi történt? Igaz, hogy a kórházban gyakorlatilag szétverte a berendezést?
– Ez igaz. A földön tértem magamhoz, aztán bevittek mentővel, megműtöttek, és én túl az operáción, a versenyre akartam menni. Az jutott eszembe, hogy hamarosan indul a női váltó, és nekem ott kell lennem. Kitéptem az infúziót, földhöz vágtam a műszereket. Rémülten jöttek be az ápolók, én meg olaszul káromkodtam, üvöltöttem, hogy engedjenek ki. Az a helyzet, hogy akkor azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Sajnos a feleségem is ebben a stádiumban látogatott meg, s megrémült tőlem. Képzelheti, lekötöztek, de úgy sem hagytam magam, megint törtem-zúztam. Másnap nem győztem elnézést kérni a kórház dolgozóitól.
– Visszamenne Cataniába?
– Bármikor. Nincs bennem rossz érzés, meg aztán azt is tudom, ki az én őrangyalom.
– Hisz Istenben?
– Nem vagyok vallásos, bár nem tagadom Istent. Ám most nem rá gondoltam, hanem Pászti Csabára. Nem tudja, ki ő? Öttusázó volt, s nekem nagyon jó barátom, emlékszem, Görögországban is dolgozott, onnan jött haza betegen, a máját támadta meg a rák, menthetetlen volt. Nagyon megviselt a halála, de csak a temetése után hetekkel fogtam fel, mi történt vele. Egy éjszakán arra riadtam, hogy zokogok. Azóta tudom, hogy Pászti Csaba vigyáz rám onnan föntről. Korábban volt két frontális ütközésem, ripityára törtem az autókat, de nekem nem lett különösebb bajom. Most meg ez a tízméteres zuhanás. Csabi is azt üzeni onnan föntről, hogy nekem küldetésem van itt a földön.
– Igaz, hogy pszichiáter is vizsgálja?
– Nincs ebben semmi titok. Elbeszélgettünk, akinek ilyen furcsa balesete volt, mint nekem, nem kerülheti ki az ilyesmit.
– Mikor és hogyan zökken vissza a régi kerékvágásba?
– Nagyon szeretnék továbbra is ebben a munkakörben dolgozni, úgy vélem, nekem való munka, nagyon szeretem, és úgy érzem, még tudnék segíteni. Talán karácsonyra hazaengednek, akkorra színházjegyem van, márpedig azt ígértem a feleségemnek, ezt az előadást nem hagyjuk ki. Mondják, hogy Hévízre kell majd mennem rehabilitációra. Nem tudom, ott meddig bírom majd a tétlenséget.

Elköszöntünk. Martinek János pólóban, sortban kikísért az ajtóig, kezet fogtunk. Furcsa mód ekkor is vidámnak tűnt.
Mintha játék lenne minden, a zuhanás az erkélyről, a hétfők, a szerdák megoldhatatlannak látszó gondjai, mintha az őrangyal valóban azt sugallná: játssz csak, Jani!
Mi majd aggódunk helyetted.