Parma: ez már te(l)jes csőd

A botrány közvetlenül karácsony előtt robbant ki, ám már napok óta rebesgették, hogy valami nincsen rendben a Parmalat körül. A Parma december második felében egymás után háromszor szenvedett vereséget (a bajnokságban a Juventustól és a Regginától, a kupában pedig a Veneziától, igaz, ennek nem volt jelentősége), és a sajtó már ekkor pedzegette, hogy talán a játékosokat megzavarta a Parmalat-válság. A katasztrófa méreteire azonban csak a két ünnep között derült fény: Calisto Tanzi és társai több mint tízmilliárd euróval nem tudnak elszámolni, így a nyolcadik legnagyobb olasz vállalat (a legnagyobb élelmiszer-ipari holding) egyik napról a másikra értéktelenné vált, a világban alkalmazott 36 ezer dolgozójának pedig hirtelen veszélybe került az állása.
Tanzi az apjától, Melchiorrétól eredetileg egy húsgyárat örökölt, de a tejben több fantáziát látott, így hamarosan áttért a tejtermékekre. Ô volt az első, aki papírdobozban kezdte el árusítani a tejet, és hamarosan fél Európa az ő (tartósított) tejét itta. A 65 éves, parmai születésű Tanzi hamar rájött, hogy az egyik legjobb reklámhordozó a sport: beszállt a Formula–1-be (Niki Lauda évtizedek óta viseli a Parmalat feliratú sapkát), az alpesi sízésbe, majd a labdarúgásba is. A Parmának 1987-ben még csak kisebbségi tulajdonosa volt, 1990-ben azonban már övé volt a gárda, amely éppen akkor jutott fel a legjobbak közé. Az új nagyfőnök rengeteg pénzt pumpált az egyesületbe, amely a kilencvenes években az egyik legsikeresebb olasz klubnak számított. A bajnoki címet ugyan nem sikerült megszerezni (kétszer is másodikok lettek a sárga-kékek), ám a Parma nyert Olasz Kupákat, UEFA-kupákat, KEK-et, azaz egyenrangú partnere volt a Juventusnak és a Milannak. A kispadon Scala, Ancelotti, Malesani, Sacchi és Ulivieri váltotta egymást, míg a pályán Taffareltől Asprillán át Crespóig, Chiesáig és Zoláig klasszisok sora szórakoztatta a nagyérdeműt.
Közben 1996-ban kisebb válság rázta meg a Parmát. Tanzi ekkor a fiát, Stefanót ültette az elnöki székbe, akinek néhány évvel később már az volt a feladata, hogy kisebb büdzsével is megközelítse a "fénykor" legjobb eredményeit.

Az a feladat azonban parányinak számít a jelenlegi mellett. A Parmalat 10 milliárd eurós mínuszához képest a Parma 77 millió eurós eladósodása ugyan nem tűnik nagy összegnek, a klub teljes becsült értéke (a játékosok ára és az ingatlanok értéke) azonban csak 50 millióra rúg. Ráadásul az egyesület a 77 millió eurós tartozás nagy részével (54.5 millió euró) a Parmalatnak adós, és ezt ma már nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni: mit szólnának például a hirtelen felvásárló nélkül maradt tejgazdaságok, ha kiderülne, hogy megint a milliomos futballisták jártak jól.
A klubnál ennek ellenére azon mesterkednek, hogy valamilyen módon leválasszák az egyesületet az anyacégtől. Egyes számítások szerint viszonylag gyorsan be tudna folyni az egyesület kasszájába 40 millió euró, és akkor máris elérhetőbb közelségbe kerülne a hőn áhított függetlenség. (Amely persze csak akkor ér majd valamit, ha sikerül találni egy új tulajdonost.)
Ha az Inter 23 milliárd líráért megveszi Adrianót, és ha a többi klasszist – Freyt, Gilardinót, Ferrarit, Bonerát, Nakatát, Marchionnit – is sikerülne záros határidőn belül eladni, akkor meg lehetne menteni az egyesületet. A megmentésben aktívan segíthet a többi olasz gárda, és Adriano Galliani, a profiliga elnöke (a Milan alelnöke) már megígérte: mindent megtesznek azért, hogy a Parma megmeneküljön. (Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyesületek készpénzért vásárolnak futballistákat a sárga-kékektől, és szükség esetén kölcsönjátékosokkal segítik a meggyengült csapatot.) A külföldiek már nem ilyen megértőek: a Chelsea-t például néhány hete még nagyon érdekelte Frey kapus, de amióta fény derült a botrányra, az angolok arra játszanak, hogy a klub hátha csődbe megy, és akkor ingyen lehet hozzájutni a fiatal francia portáshoz.
Az egyesületnél mindenesetre megpróbálnak nem foglalkozni a gondokkal, Claudio Cesare Prandelli edző és Arrigo Sacchi tanácsadó azt sulykolja a játékosokba, hogy tegyenek úgy, mintha semmi sem történt volna. Közben a városban igyekeznek optimisták lenni: mindenki a Lazio esetét említi, hiszen a római klub is túlélte Cragnotti elnök (Tanzi egykori nagy barátja) bukását, és senki sem idézi fel, hogy mi történt a Fiorentinával. Mint ismeretes, a lilákat csődbe vitte Cecchi Gori elnök, és a nagy múltú egyesület hirtelen a negyedik ligában találta magát.