Bebtót elkapták a csendőrök

Véget ért a titkolózás, amit a sportág berkein belül már korábban sokan gyanítottak, azt Verebélyi Lajos, a honi kerékpáros-szövetség főtitkára meg is erősítette: a francia és az olasz hírügynökség vasárnapi jelentésében még meg nem nevezett 28 esztendős kerékpáros Bebtó Zoltán. Szombat este az ő szállodai szobájában talált a firenzei csendőrök speciális egysége 30 ismeretlen eredetű fiolát, amelyek az olasz hatóságok feltételezése szerint tiltott teljesítményfokozó szert tartalmaznak. Az ügyben a magyar szövetség vizsgálatot indított, a válogatott kerekes kerettagságát és versenyzői engedélyét pedig nyomban felfüggesztette.
Bebtót telefonon kerestük, s éppen a honi kerékpársport bölcsőjének nevezett Millenárison értük el: "Nézze, részben igaz az, amit felhoznak ellenem, de így telefonon hosszú lenne minderre reagálni." Bátortalan a kérdés, de nyomban vállalja a személyes beszélgetést: "Nem bujkálok senki elől, de eldöntöttem, hogy csak két lapnak nyilatkozom. Az ugyanis hamar kiderült, hogy a bajba jutott ember szavait egyesek gondolkodás nélkül kiforgatják…"
– Még az is lehet, hogy sajtópereket fogok indítani, hiszen még azt sem tudni, mi volt azokban a fiolákban, máris minden mocskot a nyakamba zúdítanak – mondja, immár személyesen. Vörös szemei kialvatlanságról árulkodnak, nem is tagadja, hétfő reggel óta egy nyugodt pillanata sincs.
Aztán belevág, ki tudja, hányadszor próbálja felidézni annak a két napnak a történetét…
– Szombaton Porecsben versenyeztünk. Egy kicsit melegítgettem, volt még időnk a rajtig, valahogy beszélgetni kezdtünk egy férfival. Tíz-tizenöt perc után ő hozta szóba, hogy tudna hozni egy bizonyos serkentőszert, amely egy két-három hónapos kúrára elegendő. Úgy készültem, hogy az év végén befejezem a pályafutásomat, de ezt az évet szerettem volna igazán emlékezetessé tenni, el akartam jutni az olimpiára, s szerettem volna a Magyar körversenyen is utoljára jól szerepelni. Ehhez bármilyen legális segítséget igénybe vettem volna, a háromszáz eurós árat pedig nem tartottam kockázatosnak.
– Tisztában volt vele, hogy mit vásárol?
– Úgy tudtam, hogy ez hatékony serkentőszer, amely nem szerepel a doppinglistán. De egyébként is megmutattam volna itthon a keretorvosnak, mielőtt használtam volna. Sajnos erre már nem kerülhetett sor.
– Hogyan folytatódott a napja?
– Végigmentem a horvát versenyen, aztán összepakoltunk, és átmentünk Olaszországba, a vasárnapi viadal színhelyére. Egy eldugott kis erdei faluban volt a szállásunk, éppen csak elfoglaltuk a szobákat, amikor a folyosón megállított egy civil ruhás rendőr. Megmutatta az igazolványát, és megkérdezte, tudom-e, melyik a Zoltán szobája.
– Különös…
– Még inkább az volt, amikor átkutatták a szobát. Az egész abból állt, hogy kiborították a táskámat az ágyra. Benne voltak a fiolák, nem dugtam el sehová, hiszen nem is sejtettem, hogy tiltott szer lehet.

– Csapattársai szobáit is átvizsgálták?
– Dehogy, kizárólag a táskámat. A szobában a szekrényekbe vagy az ágy alá sem pillantottak be.
– Mintha tudták volna, mit kell keresni.
– Én is így érzem.
– Gondolom, előállították.
– Megkértek rá, hogy kísérjem el őket. Sokan voltak, bent a szállodában ketten-hárman, de lent a parkolóban is voltak néhányan, valamennyien civilben, s mindenféle speciális szerkentyűvel felszerelve. Az egyikük mintha az órájával rögzítette volna a beszélgetésünket. Kevesebb mint öt perc alatt leértünk a csendőrségre, ahol megkérdezték, kié ez a szer, sajnos az enyém, mondtam, el kellett mondanom azt is, hogyan került hozzám, aztán az egyik csendőr váratlanul megkérdezte, ismerem-e a Pantani-ügyet. Többször elmondatták velem, hogy honnan szereztem, aztán egyszer csak visszakaptam a telefonomat és az útlevelemet, majd elengedtek.
– Ennyi?
– Kaptam egy jegyzőkönyvet, amelyben leírják, hogy mit találtak nálam…
– Lefordítaná?
– Azt írja: a kék-piros színű táska tartalmazott harminc darab aranyszínű, cirill betűs felirattal ellátott üvegcsét, s van mellette egy megjegyzés, hogy ezek első ránézésre olyanok, mint amilyeneket néhány hónapja Nápolyban foglaltak le.
– Ez szerepelt a hírügynökségek híreiben is, Nápolyban olyan veszélyes növekedési hormont tartalmaztak a fiolák, amelyet holttestek agyalapi mirigyéből nyernek ki. Még kimondani is szörnyű…
– Tényleg az, de azt hiszem, ha tényleg ilyen komoly dologról lenne szó, nem engednek el alig egy óra után.
– Milyen kötelezettségei vannak?
– Nem tudok semmiről, hivatalból kirendelnek nekem egy olasz ügyvédet, őt tájékoztatják majd a vizsgálat eredményéről és a további teendőkről. Annyit azért elárultak a rendőrök, hogy egy névtelen telefonhívást kaptak, miszerint ephedrinkészítményeket találhatnak nálam.
– Nagyon úgy tűnik, hogy csőbe húzták. Ilyen rosszakarói vannak?
– Sajnos vannak, méghozzá itthon, de erről nem akarok beszélni.
– Nem feltétlenül tartozik ide, de azt beszélik, néhány hónapja nem is a zöld-fehér meze miatt verték meg a nyílt utcán, hanem különféle drogügyek miatt.
– Látja, ez is… Ilyen képtelenségekre mit mondjak? Ezek ellen nem tehetek semmit. Terjesztik azt is rólam, hogy akkor részeg voltam, pedig aki ismer, az tudja, hogy nem sok alkohol folyt le a torkomon életemben.
– Máskor is átkutatták már a csomagjait a viadalokon?
– Még sohasem történt velem ilyen, pedig négy éven keresztül Olaszországban versenyeztem.
– És mikor volt a legutóbbi doppingellenőrzése?
– Tavaly augusztusban, a Magyar körversenyen ellenőriztek, de talán még utána is valamelyik versenyen. Sohasem volt, nem is lehetett semmi gondom az eredményekkel.
– A csapat tagjainak most rendkívüli doppingellenőrzést írtak elő. Önnek is el kell mennie erre?
– Ezt a szövetségben rám bízták, de én mindenképpen elmegyek, nincs mitől tartanom. Ugyanakkor nagyon fáj, hogy a csapattal is ezt csinálják, a többieknek semmi közük az egészhez, még arról sem tudtak, hogy a rendőrségen voltam…
– Ezt komolyan mondja?
– Persze. A kihallgatás után visszamentem a szállodába, talán másfél órát lehettem távol, ilyenkor nem úgy élünk, mint a börtönben, nem kell elszámolnunk minden percünkkel, a vacsorára pedig pontosan odaértem. Töprengtem, hogy elmondjam-e, de végül is nem mondtam, nem gondoltam rá, hogy ügy lesz belőle. Aztán éppen ön hívta vasárnap este a hírrel a csapatvezetőnket. Akkor tudták meg a többiek.
– S mit mondanak a történtek után?
– Nem bántanak, biztatnak, ne adjam fel, de én már tudom, hogy feladom. Most Mexikóban kellene versenyeznem, még egyszer bizonyítani akartam magamnak és a klubomnak, Pisók Istvánnak, a szponzorunknak, Stubán Ferencnek, az edzőnknek s mindenkinek, aki hitt bennem, eredményekkel akartam megköszönni nekik a bizalmukat, de már nem tehetem. Elképzelhető, hogy évekig elhúzódik az ügy, de ha hamar lezárulna, akkor sem tudnék a kerékpárosok közé visszatérni. Most mindenhonnan ki vagyok rúgva, úgy kezelnek, mint egy bűnözőt, pedig nem öltem embert, nem kábítószert vagy fegyvert rejtegettem. Elismerem, hogy hibáztam, hogy óriási hülyeséget csináltam, amin változtatni már nem tudok.