Büszkén gyászol a nemzet

"Nem úgy ért véget az Európa-bajnokság, ahogyan szerettük volna, de istenem, ilyen az élet. Úgy érzem, a játékosok, a szövetségi kapitány, a szurkolók és egyáltalán minden portugál a legnagyobb dicséretet érdemli a tornán mutatott helytállásáért. Emelt fővel, büszkén intsünk búcsút ennek a nagyszerű eseménynek!" – szólt nem sokkal a döntő lefújása után a nemzethez Jorge Sampaio köztársasági elnök, aki egyébként hétfőn díszebédet adott a válogatott tiszteletére. A jelek szerint Sampaio szavai meghallgatásra találtak – bár feltételezhetően a polgárok az ő lelkesítése nélkül is ugyanúgy viselkedtek volna –, ugyanis a mérkőzést követően számos dudáló autóval, sálakat és zászlókat lengető drukkerrel lehetett találkozni a fővárosban.

Az összetartozás érzése

Persze ez az ünneplés távolról sem tűnt akkorának, mint amikor a döntőbe jutást kivívta a csapat – nem kellett utakat lezárni, és a dugók is jóval kisebbek voltak. A legszembetűnőbb változás az volt, hogy ezúttal nem tartottak olyan és pláne akkora közös banzájt, mint néhány nappal korábban, az emberek legfeljebb a szűkebben vett társaságukkal próbálták meg elfeledni a fájdalmas kudarcot.
Ugyanakkor érezhető volt az együvétartozás és az összetartás: az egymás mellett elhaladó, fellobogózott autósok rendre átintegettek, átdudáltak egymásnak. A görögök "bazi nagy lagzijába" belecsöppenő portugálok – mint mindig – szívélyesek és mosolygósak voltak. Noha túl sokat nem közösködtek a "győztesekkel", azért azt ismét bebizonyították, hogy náluk keresve sem találhatott volna jobb házigazdát az Európai Labdarúgó-szövetség. Balhénak, de még hangos szónak sem lehetett nyomára bukkani, a nyugodtabb helyeken, mint például a strandokon, pedig a portugálok hívták meg egy-egy sörre az oda már igen kis számban beeső görögöket. ---- A legnagyobb tragédia az Expo területén felépített Fan Park szomszédságában történt, ahol egy 55 esztendős portugál férfi – eleddig tisztázatlan körülmények között – egy 35 éves nővel együtt beleesett a Tejo folyóba, és mire a sacavémi tűzoltók kiemelték a vízből, már halott volt. A nő életét sikerült megmenteni, őt kórházban ápolják.
A szurkolók szomorúsága a válogatott játékosainak arcára is kiült. A legtöbben még a stadiont elhagyva is sírással küszködtek, nem csoda, hogy egyesek nem is álltak a sajtó képviselői elé. "Mélységesen le vagyok sújtva – mondta alig hallhatóan Hélder Postiga, aki a döntőt csak a kispadról szemlélhette végig. – Nem ezt érdemeltük, és a szurkolóink sem, hiszen olyan szépen haladtunk előre." Hasonlóképpen nyilatkozott Ricardo, az angolok elleni negyeddöntőben hőssé váló kapus: "Vegyes érzelmek kavarognak bennem, mert ugyan végtelenül szomorú vagyok az elszalasztott lehetőség miatt, viszont büszkeséggel tölt el mindaz, amit ezen a tornán véghezvittünk. Emelt fővel távozhatunk, de kell még egy kis idő mindannyiunknak, hogy feldolgozzuk a kudarcot."
A torna csapatába is beválasztott Ricardo Carvalho is egy fokkal halkabb volt az amúgy is halk tónusánál. "Nehéz így veszíteni. Végigtámadtuk a mérkőzést, mindent megtettünk, de nem tudtuk bepréselni a labdát az ellenfél kapujába. Szeretnék mielőbb túlleni ezen a traumán, ezért most egy időre igyekszem elkerülni a futballt. Sajnálom a szurkolóinkat" – szólt a hátvéd.
A játékosok közül talán Fernando Coutónak fájhatott a legjobban a vereség, mert könnyen lehet, hogy több alkalma már nem lesz Portugáliának dicsőséget szerezni. "Szerettük volna viszonozni a szurkolók szeretetét, de úgy érzem, ez csak részben sikerült. Csalódott és szomorú vagyok. Nem tudom, mit hoz a jövő, de biztos vagyok benne, hogy egy újabb nagy generáció születésének lehettünk szemtanúi" – így Couto.
A már említett Jorge Sampaio mellett szinte minden, a portugál politikai életben érintett személyiség jelen volt a nagy derbin. Az ország miniszterelnöke, az Európai Bizottság leendő első embere, Durao Barroso is letörten állt a kamerák elé: "Nagyon szomorú vagyok, mint minden honfitársam. Tudom, hogy ilyen kevéssel egy trauma után nem igazán lehet megvigasztalni az elkeseredetteket, nekem mégis kötelességem bátorítani a nemzetet. Mindenki legyen hát büszke arra, amit Portugália véghezvitt, mert nemcsak egy válogatott sikerét élhettük meg, hanem egy nemzetét is. Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik észrevétlenül segítették a tornát, a biztonsági személyzetnek, a rendőrségnek, az önkénteseknek és persze a szurkolóknak. Mindazoknak, akiket nem fognak felismerni az utcán, de akik nélkül nem jártunk volna sikerrel."

Az idő majd begyógyítja a sebeket
Portugália egyelőre gyászol, de tekintve az itteniek életvidámságát, kizárható, hogy a depresszió, amelybe most beleestek, a következő nagy tornáig kitartson. Feltehetőleg az idő majd begyógyítja a sebeket.
Ilyen futballal persze könnyű a gyógyhatásra várni. ---- Vasárnap a finálét követően a szokásosnál is többet kellett várni a játékosokra a vegyes zónában. Aztán hirtelen, egy szemvillanás alatt kirajzottak, előbb a portugálok, aztán a győztes görögök. A helyiek közül többen csak átszaladtak az írott sajtónak fenntartott részlegen, Nuno Valente és Rui Costa például csak egy szomorú legyintéssel tudatta az ott állókkal, hogy nem kíván nyilatkozni. Azért akadt olyan portugál, aki válaszolt a kérdésekre. Közéjük tartozik Maniche (képünkön), aki ráadásul nem rejtette véka alá érzéseit. "A mi türelmünk is véges, az enyém legalábbis biztosan az – mondta elsőként a Nemzeti Sport azon felvetésére, hogy a hajrában kissé elszabadultak az indulatok. – A görögök jó, ha négyszer lőttek kapura, a saját térfelüket is a legritkább esetben hagyták el. Egyáltalán nem emelték a döntő rangját. A szinte kizárólag a védekezésre épített futball megöli a játékot. Nem jó így kikapni, nagyon fáj!"
Arra a kérdésre, mi hiányzott csapatának a győzelemhez, a rendszerint mosolygó, ám ezúttal pókerarccal nyilatkozó Maniche a következőt mondta: "Talán a szerencse. Úgy érzem, mindent megtettünk a gyepen, a csapat hajtott, robotolt. Éppen ezért úgy vélem, az eredmény nem tükrözi a pályán látottakat, mindössze azt mutatja, hogy a görögök fegyelmezetten bekkeltek, és kihasználták egy hibánkat, amely egyébként az egyetlen volt a kilencven perc során."
A saját, illetve a válogatott jövőjével kapcsolatos kérdésre válaszolva Maniche leszögezte: "Először is pihenni fogok a családommal, minél távolabb a labdarúgástól. A szabadságomról visszatérve majd meglátom, hol folytatom a pályafutásomat, egyelőre csak anynyi biztos, hogy több helyről is érdeklődnek irántam. Ha elhagyom a Portót, csakis külföldre megyek. Ami a válogatottat illeti: a világbajnoki selejtezőknek nagyon hasonló csapattal fogunk nekivágni. Remélem, Rui Costa meggondolja magát, és arra a kalandra is velünk tart." ---- Meglepő, de a portugál sajtó nem állt ki egységesen a vasárnapi döntőben elbukó válogatott mellett. A sportlapok közül az O Jogo arcpirítóan kevés helyet szentel címlapján a nagy meccsnek: a Hariszteasz fejeséről készült kép mindössze a lap egynegyedét tölthette be, és a cím – Hiányzott az utolsó lépés – korántsem mondható főcímnek, mivel az újság fontosabbnak tartotta, és ezért jóval nagyobb betűkkel szedve kürtölte világgá, hogy Giovanni Trapattoni lett a Benfica edzője. Ami azt illeti, a belső oldalakon is igen kritikusan fogalmaz az O Jogo. "Mondhatnánk, hogy az erőjáték győzedelmeskedett a művészet és a szabadosság felett. Ettől viszont még nem lesz kevésbé igaz, hogy a portugál álom beteljesületlen maradt, elsősorban azért, mert a döntő momentumokban nem sikerült megtenni az utolsó lépést" – így a lap.
Szintén kritikus hangot ütött meg a Correio da Manha, amely az Álom vége főcím mellé a fejét fogó Figóról közöl képet első oldalán. "Kár, hogy a csapat nem azzal az elszántsággal hajtotta végig az összecsapást, mint az utolsó fél órát" – írja a lap.
Voltaképpen az A Bola is csatlakozott a kritikusok táborához, címlapján ugyanis a Büszkeség és szomorúság című híre, amely a vesztes döntőről van hivatva tudósítani, csak az oldal jobb alsó sarkát kaphatta meg. A címlap kétharmada itt is a Benfica és Trap frigyéről szól. Ugyanakkor a belső oldalakon helyreállt a rend: egyetlen kritikus mondat sem jelent meg a hasábokon. Sőt! "Milyen szomorú nap", "Egek, hogy fáj! De büszkék lehetünk!", "Az akarat bajnokai", "Portugália, irány Athén, aztán a világbajnokság! Szárítsuk fel a könnyeinket!"– ilyen és ehhez hasonló című cikkek árasztották el a sportlap hétfői kiadását, míg középen, a panorámaoldalra a válogatott óriásfényképe került.
A másik táborba azok az orgánumok tartoznak, amelyek kizárólag dicsértek és vigasztaltak. A Record például az egész első oldalát a válogatottnak szentelte. "Portugália büszke rátok" – áll a főcímben, a teljes lapot betöltő képen pedig a síró Cristiano Ronaldo, Pauleta, Jorge Andrade hármas látható. Szintén nem elhanyagolható tényező, hogy az újság neve alá beillesztették a következő két szót is: "Köszönjük, Portugália."
"Megérte a fáradságot" – ez már a Público főcíme. Alatta a szinte az egész oldalt betöltő képen a sírással küszködő Rui Costa és az őt átölelő kapusedző, Brassard vonul a hulló konfettik erdejében. A politikai lap egyébként sem rejtette véka alá azt, amit a legtöbb portugál gondol: "A parazita-labdarúgás győzelme."