Faragó ikaroszi zuhanása

A július végi goriziai előolimpiát követő értékelésünk elején azt írtuk, hogy a magyar női válogatott elkerülte a kiadós lelki válságot, miután az olaszoktól elszenvedett 8-4-es vereséget követően összeszedték magukat a játékosok, és csinos kis sorozatot (három győzelem, egy döntetlen) produkáltak az utolsó négy napon. De mint kiderült, a nehéz pillanatok csak késtek, hiszen az olimpián a sikerélmény-nélküliség alaposan kikezdte lelkierejüket. A hatodik hely is erről árulkodik.

A vereséget akarták volna elkerülni?

Aztán leírtuk még Faragó Tamás szavait is. A szövetségi kapitány arról beszélt, hogy egyre türelmetlenebb az olimpia közeledtével, egyre nehezebben viseli a hiányosságokat, meg aztán továbbra sem találja a kulcsot, hogy megoldja: a játékosok kizárólag az adott pillanattal foglalkozzanak, csak az aktuális feladatra koncentráljanak. Nem akarunk semmit sem utólag belebeszélni a hallottakba, de az egy hónappal ezelőtt tapasztalható - mint kiderült: inkább gátakat állító, mintsem egészséges - feszültség nem olvadt el az athéni nap alatt.
- Többször is hangoztatta, hogy ön csakis az aranyéremért indul harcba, bármilyen versenyről is van szó, ehhez képest itt szerénykedünk a hatodik hellyel. Hogy tudná szavakba foglalni csalódottságát?

- Olyan voltam, mint Ikarosz, aki szárnyalni akart, aztán leesett a földre. Az olimpia ötödik percében látszott, nekünk a földön járásban kellett volna gondolkodnunk.
- Ezzel a mozgásfajtával is célba érhettünk volna? Felmászhattunk volna a dobogó valamelyik fokára?
- Nem tudom. Próbáltam megérteni, mi történt, de sok minden utólag tisztul ki. Úgy látom, hibás volt a célkitűzés, túlzott teher nyomta a játékosokat, akik megint szellemi erőfeszítés nélkül akarták megoldani a feladatot, nem köszönt vissza a szükséges motiváltság. Mintha nem győzni akartak volna, hanem csak a vereséget igyekeztek volna elkerülni. Nem tudtak kiszakadni a múltból, saját, medencén kívüli történetükből, a jövő pedig úgy jelentkezett náluk, hogy vágyakoznak az éremre, ám ehhez rögtön társult a fokozott aggodalom, hogy vajon mi lesz, hogy lesz. A félelem csapódott le bennük.
- Mitől hatalmasodhat el a félelem?
- Sokak számára túlzottan gigantikusnak bizonyult az olimpia, holott igyekeztem felkészíteni rá a lányokat. ---- - Mindenesetre furcsa, hiszen ez a csapat nyert már Világkupát, Európa-bajnokságot, és ezüstérmet is szerzett világbajnokságon. Nem kezdő tinédzsereket küldött vízbe.
- Ez igaz, mégis vészhelyzetként élték meg a valóban legteljesítménycentrikusabbnak tartott viadalt, az olimpiát. Közrejátszott az információfelvétel gyengesége is. Tudni kell, hogy én mindig végigvezénylem a mérkőzéseket, ám ezúttal nem jutottak el a szavaim a játékosokhoz, nem tudták meg, mit kell csinálni harmadik lépésként. Hozzá kell tennem, egy profi mindig ismeri a harmadik lépést, míg az amatőr csak az elsőt és a következőt. Egyébként Görgényi Pista, az ausztrálok kapitánya mondta nekem korábban: jó, hogy megmondod a csapatnak, mit csináljon, de meglátod, az olimpián a saját hangodat sem hallod majd meg… Hiba volt ez a függőség is.
- Hány százalékát nyújtottuk valós tudásunknak?
- Úgy harminc-negyvenet. A statisztika magáért beszél. Öt játékosunk mindössze egy-egy gólt szerzett az egész tornán, és akadt olyan is, aki egyet sem. Van egy remek kapusunk, van egy fantasztikus kezű átlövőnk, ám egyikük sem tudta ezt bizonyítani, mint ahogy megint kiderült, hogy nincs centerünk. No meg balkezesünk sincs, aki pedig a sérülése miatt az olimpiáról lemaradó Benkő Timit helyettesítette, nem tudott gólt szerezni.
- Nem romlott meg a kapcsolat ön és a csapat között?
- Semmi sem romlott meg. Én idáig idealizáltam a lányokat, arról beszéltem, hogy milyen fantasztikusak. Egyszerűen többet kellett vona tenniük magukért. Higgye el, nagyon fáj, hogy így alakult az olimpia. Kicsit több szerencsével, picit jobb mezőnymunkával és védekezéssel minden másképpen alakulhatott volna. A hátrányban történő védekezés például méltó hű tükre a csapatkohéziónak, hiszen ez esetben emberfeletti erőfeszítés szükségeltetik, ami nem jár egyéni dicsőséggel. Hiányzott az elegendő tenni akarás, illetve aki tett valamit, azt magáért tette.

Az lesz válogatott, aki jelentkezik

- Abból sem tudtunk meríteni, ha két- vagy háromgólos hátrányból fordítottunk. Miért nem?
- Valóban, ezek pozitív momentumok voltak, de rengeteget kivettek a csapatból. Talán az erős hit, a kellő céltudatosság hiányzott.
- Miért cserélte le 7-4-es vezetésünknél Tóth Andreát, és tette be a kapuba Sós Ildit a végül elveszített ötödik helyes meccsen?
- Mint cél, természetesen fontos az ötödik hely, de arra gondoltam, hogy az olimpia után búcsúzó Sós Ildi ne negatív élménnyel távozzon Athénból. Sajnálom, hogy nem így alakult.
- Hogy köszönt el a csapattól?
- Elmondtam a véleményemet, az ambivalens érzéseimet. Szomorúság, keserűség, értetlenség munkált bennem, a másik oldalon pedig a szeretet, hiszen ezek a játékosok havi negyvenezerért pólóznak, a családtól hosszú ideig távol készültek, hogy ott lehessenek az olimpián. Sajnos nem jött össze.
- A tavalyi világbajnokság után a lemondás gondolatával foglalkozott. És most?
- Nincs bennem az érzés, hogy le kellene mondanom, motiváltan tekintek a jövőbe. Az elméletem nem változik: csak az lesz válogatott, aki jelentkezik… ---- A játékosok közül Pelle Anikót a júniusi Világliga Kanada elleni meccsén a lelátóra száműzte Faragó Tamás, mondjuk úgy, hogy nevelő célzattal. Vagyis a BEK-győztes olasz Catania légiósa állt (pardon, ült) már az árnyékos oldalon az elmúlt hónapokban, és azt gondoltuk, ő tényleg hiteles képet tud festeni a vízilabdázó hölgyek lelkiállapotáról.
- Sokat beszélgettünk, mi lehetett a gond Athénban. Kívülállók megjegyezték, hogy lassúnak tűntünk, és egyáltalán nem úgy játszottunk, ahogy tudunk.
- Mégis miért?
- Néhány játékoson látszott a drukk, az izgalom, a félelem. Aztán amikor kikaptunk, ez az érzés csak jobban beléjük vésődött. Hogy a lövőszázalékon ne rontsunk, már tudat alatt sem akartunk össze-vissza tüzelni, ami túlzott visszafogottsághoz vezetett támadásban.
- Többször is bravúrral felálltak a padlóról, mégsem merítettek erőt belőle.
- Nem tudom, miért történt így. Mindig valaki éppen hibázott, aztán megint elindultunk a lejtőn.
- Hogy érezte, kellően összetartó a társaság?
- Nem volt semmi baj ezen a téren. Együtt voltunk, ahogy máskor is. Rengeteget edzettünk, annyit, mint még soha egyetlen világverseny előtt sem, és talán éppen az olimpiára fáradtunk el.
- Faragó Tamás már-már rendszeresen a szellemi munka fontosságát hangoztatja.
- Igaza van, valóban nagyon kell koncentrálni, emellett fontos, hogy kellő önbizalomadagot is kapjunk. A fiúk például azt nyilatkozták a döntő után, hogy hét ötös hátránynál sem gondoltak arra, hogy veszíthetnek.
- Miért nem bújt meg önökben ugyanez a hit?
- Nem tudom… Ennek személyes okai is lehetnek.
- Például, hogy Faragó Tamás túlságosan keményen megmondta a véleményét?
- Ismerjük Tamást, tudjuk, hogy rendkívül kritikus tud lenni, amit nem mindenki visel egyformán.
- Ha csak ketten-hárman összeomlanak emiatt, az már nagy veszteség, nem?
- Elvileg igen.
- Igaz, hogy a játékosok és a kapitány viszonya visszafogottá vált?
- Az olasz mérkőzés után, amikor eldőlt, hogy nem jutottunk az elődöntőbe, valóban csak a legszükségesebb mértékűre csökkent a kommunikáció. De semmiképpen sem általánosítható az olimpiára, ezt is csak a csalódottság eredményezte.
- Hogy búcsúztak?
- Tamás azt mondta, hogy az lesz válogatott, aki jelentkezik nála.
- Hogyan értelmezi a mondatot?
- Úgy, hogy fel kell hívnunk, mikor lesz edzés és összetartás.