Janics Natasa: az álom elkezdődött

Mert Janics Natasa különszám volt. Nemcsak a szkíniaszi pálya vizén, amelyen egyesben, majd egy óra múlva Kovács Katalinnal párosban is elképesztő futamot repesztett, hanem a parton is, ahol szintén nem lehetett "befogni" a magyarok huszonkét esztendős kétszeres olimpiai bajnok kajakosát.
Talán ilyen lehet a lottófőnyeremény, vagy egy földöntúli szerelem, vagy… De talán ne ragadtassuk el magunkat, hisz Natasa sem teszi, ő egyszerűen fogalmaz.
"Megrészegedtem a sikertől - mondja. - Valóban olyan állapot volt, mintha a fejembe szállt volna a pezsgő, és ahogyan egy kiadós bulizás után általában az emberek többsége, én is alig emlékszem valamire."
Igaz - állítja -, van segítsége ahhoz, hogy az emlékfoszlányok összeálljanak, hiszen bárkivel találkozik (vagy éppen mint fentebb mi tettük, az NS-online fórumából szemezgetve), mindenki megemlít neki egy aprócska momentumot, egy kedves jelenetet arról a bizonyos napról. Elmesélik, mit jelentett őt látni a dobogón, és csodálatos volt, ahogyan a Himnusz kezdő sorait énekelte, vagy épp a magyar lobogóra emelte a tekintetét. Ô, a Vajdaságból áttelepült fiatal lány, aki egy csapásra Magyarország első számú kedvencévé vált.

"Nem is lehet szavakba önteni, ami most történik velem - magyarázza. - Peregnek az események, egyik fogadásról a másikra megyek, interjúk, fotózások, minden, ami egy ilyen sikerrel együtt jár. Lélekben készültem rá, ugyanúgy, mint erre a két győzelemre, de ami most történik velem, minden képzeletemet felülmúlja. Már az csodálatos élmény volt, amikor hazaértünk, és a SYMA-csarnokban több ezren ünnepeltek minket. Aztán autóba ültünk, és elindultunk Szegedre, ahol az egész város kivonult az utcára, hogy engem fogadjon. Először a Városházára mentünk, majd a szponzorom köszöntött, és amíg bekaptam pár falatot, félrehúztam a szobában a függönyt, hogy kinézzek az ablakon. Több ezer ember állt lenn az utcán, és valaki a tömegből kiszúrta, hogy ott állok az ablakban. Ekkor skandálni kezdték a nevemet, és kérték, hogy menjek ki. Nem vagyok sírós fajta, de abban a pillanatban könynyeztem."
Janics Natasa nem sokat alszik mostanában, de mint mondja, édes teher, édes fáradtság ez. Nehezen aludt el a döntő előtti éjszaka is. A gondolatok kergetőztek a fejében.
"Két-három órát forgolódtam álmatlanul - idézi fel a döntőt megelőző éjjelt. - Egyre csak az zakatolt a fejemben: hogyan fogom ezt végigcsinálni, vajon képes leszek-e rá, de aztán kimerültem, mint egy elem, és csak reggel hatkor ébredtem fel. Egy órával később már a pályán voltam, készülődtem, és magamat is megleptem azzal, hogy semmit sem hagytam bent a szálláson. Nem vagyok valami figyelmes, olykor a zoknimat, a hajgumimat hagyom el, most minden kéznél volt, csak az idegesség nem akart alábbhagyni. Aztán, amikor beültem a hajóba, az is elszállt. Apura gondoltam, az előttem álló feladatra, és tudtam, hogy képes leszek rá. Két nappal korábban Fábián Öcsi bácsival elmentünk egyest edzeni. Ô kerékpárral jött mellettem, és mérte az időmet, amely végül is nagyon jóra sikerült, és ez valamelyest megnyugtatott. Aztán eldördült a rajtpisztoly, megnyertem az egyest, örültem egy picit, majd irány a páros. Katival tökéletes összhangban dolgoztunk, és a végén csak azt éreztem, hogy egyáltalán nem fáradtam el. És itt következett a filmszakadás, az az önkívületi állapot, amelyről azóta is beszélnek az emberek."
És ami mosolyt csalt a nagy riválisok, Idem, Brunet és Fischer arcára is. A nagy "öregek" irigységgel vegyes csodálattal nézték, ahogyan e tűzrőlpattant lány szabadjára engedi örömét.

"A győzelmek értékét külön emelte, hogy mekkora sztárokat előztem meg - hitetlenkedik. - Négy évvel ezelőtt a sydneyi olimpián csak bámultam ezeket a versenyzőket, most pedig Brunet és Fischer mondja nekem, hogy mennyire jó vagyok. Érti ezt? Katival legyőztük a nagy Fischert. Először ő is nehezen hitte el, de ahogyan eveztünk a part felé, már el merte engedni magát, és beugrott utánam a vízbe. Nagyon boldogok voltunk…"
Hogy megmarad-e az aranypáros, arra Natasa sem tud egyértelmű választ adni. Örül, hogy letudták ezt a mérhetetlenül nehéz évet, teljesítették a küldetésüket, s most a lapátot és a kajakozással kapcsolatos gondolatokat félredobva a pihenéssel, az ünnepléssel törődik.
"Édesanyámék eljöttek elém Budapestre, és természetesen egymás nyakába borultunk. Elmesélte, micsoda jövés-menés volt a házunkban azon a napon, eljöttek gratulálni a rokonok, a barátok, és ugyanúgy örültek a sikeremnek, mint itt, Magyarországon. Hallottam, a szerbiai újságokban sajnálkoznak azon, hogy elengedtek engem. Én is sajnálom, hogy így alakult, de ezt kellett tennem, és nem bántam meg a döntésemet. Ha otthon maradok, nem biztos, hogy most kétszeres olimpiai bajnokként beszélgetnék önnel."