Így ünnepelnek az ünnepeltek

Romero gratulációja

– A sport ajándék – valljuk és mondjuk mi, tollforgatók. És ön?
– Képzelje maga elé, hogy bólogatok – feleli Pálinger Katalin, a női válogatott és az FC Köbenhavn világklasszis kapusa.
– Azon morfondíroztam, mennyire fájdalmas is lehet a világ egyik legjobbjának lenni…
– Hogy érti?

– Kézilabdakapusként gondolkodva. Annál "menőbb" vagy, minél több lövés akad el benned, miközben a labda fájdalmasan nagyot üt. Tízszer, hússzor, ezerszer.
– Nem is sejti, milyen aktuális, amit mond. Manapság éppen szenvedek picit a könyököm miatt – a világbajnokság egyik utóhatásaként.
– Gyógyír a bronz?
– Abszolút, de még inkább az a hét, amelyet végre itthon tölthetek a szeretteim, a családom körében. Ritka alkalom, minden pillanatát élvezni fogom. Nem is tudom, mikor kaptam legutóbb ilyen ajándékot a sorstól.

– Mikor is?
– Talán tizenegy évesen.
– Viccel.
– Részben. Őszintén szólva fogalmam sincs, a kézilabda mikortól foglalja le például a karácsonyaimat. Várjon csak: talán tizenhat évesen még minden "rendben" volt. Félre ne értse, a mostani helyzetem miatt sem panaszkodom, a felpörgetett ritmus a versenysport velejárója – és én választottam. Mindamellett Dániában egészen más a tempó. A nagy "nyugi" országa, minden szempontból eltérő viszonyok uralkodnak a magyarországiakhoz képest. Azt hiszem, jót tett a váltás, a hazai rohanásba már kezdtem belefásulni. Dániában például a felét edzdzük a hazai mennyiségnek.

– Mégis irtózatosan jók. Hogy lehetséges ez?
– Másként élnek meg mindent, számukra hobbi a sport, mégis szívvel-lélekkel hajtanak. Az utóbbi kitételt illetően Magyarországon sincs ez másként, mégis: az emberek életszemléletéből fakadó különbségekben keresendő a rejtély nyitja.
– Letelepedne Dániában?
– Hm… Még nem fordult meg a fejemben.

– Említette a családot. Kikkel lesz ezúttal teljes?
– A bátyámmal, valamint a kedvesemmel…
– Nem szentségtörés, ha leírjuk: Iker Romeróval, a Barcelona kézilabdacsapatának csillagával. Mit szólt a szentpétervári bronzérmükhöz?
– Őszintén örült neki, no és persze gratulált hozzá. Azt azért bevallotta, hogy a közelmúltig nem igazán volt tisztában a női mezőnnyel.
– Most már viszont van, lesz miért odafigyelnie. Ahogy talán – mégiscsak ünnepi menü készül – önnek is a konyhában.
– Ajaj! Egyrészt a főzés nem az erősségem. Másrészt roppant válogatós vagyok, néha utálom is magam miatta. Anyukám gyerekkoromban szinte külön főzött rám. Hiányzik is a mami kosztja Dániában!

– Tudja, itthon lassan öszszekötjük a Mikulás érkezését egy csodálatos hölgy születésnapjával.
– Viccel… Nyolc-tíz éve rendszeresen világeseményen ünneplem a szülinapom. Ennek is megvan a maga szépsége, sajátossága. A csapattársak mindig meghúzzák a fülemet.

– Beavatna a szentpétervári ünneplés részleteibe?
– Ferling Detti szülinapi sütit sütött nekem, és felragasztotta a szállodai szobám ajtajára. Jópofa, kedves ötlet volt. Ahogy a vébén szereplő koppenhágai csapattársaim ajándéka is: elénekelték a dán szülinapi dalt.

– Idézné az első sorát?
– Lehetetlent kér.
– Netán csehül áll a dán nyelvvel?
– Ahogy mondja. De ezen a téren is igyekszem pótolni a hiányt. ---- – Az úgy kezdődött, hogy kislányként belehuppant a tévéfotelbe, bámulta a képernyőt, illetőleg a pályán szaladgáló bácsikat, néniket, s beleszeretett ebbe a játékba vagy…?
– Vagy. Kislányként eszembe nem jutott, hogy valaha is kézilabdázó leszek. A nővérem volt az előfutár, ő kezdett el kézilabdázni az általános iskolában, én tulajdonképpen csak követtem, tízévesen – vall a kezdetekről Görbicz Anita, a szentpétervári világbajnokságon bronzérmes hölgykoszorú egyik győri tagja. – Idő-vel aztán elkezdtünk meccsre járni, elsősorban női mérkőzésekre, ifitalálkozókra, de azért eljutottam a férfiak összecsapásáig is.
– Ki volt a kedvence?
– Csak utólag derült ki… Akkoriban azt sem tudtam, ki kicsoda, szóval megsúgták, hogy az ott a szélen Iváncsik Mihály, Csicsai Ottó és így tovább.

– Őket látva mi jutott eszébe egy tizenéves lánynak?
– Hogy egyszer nagy játékos lesz. Illetve szeretne az lenni.
– Úgy tetszik, valóra váltotta az álmát. A bronzérmen túl is jár a főhajtás: húsz és huszonkét évesen bekerülni a torna álomcsapatába párját ritkító teljesítmény. Merthogy két esztendeje, a zágrábi seregszemlén is bekerült a legjobbak közé az ítészek voksai alapján.
– Maradnék az éremnél: bronznak ennyire még életemben nem örültem. Serdülőként és ifistaként is szenzációs csapatban szerepeltem, ezüstöt vagy bronzot elvétve akasztottak a nyakunkba.

– Görbicz Anita az örök negyedik?
– Tévedés, szinte mindig győztünk.
– A medáliánál tartott…
– Indításként rettentő nehéz csoportba kerültünk, mégis négy ponttal léptünk tovább – ezt előzetesen szerintem közülünk is kevesen hitték –, és a középdöntőben is összetartóak voltunk. Hogy a fináléba kerülés nem jött össze? Így volt megírva.

– Ez panel vagy komolyan gondolja?
– Így hiszem.
– Vallásos, netán babonás?
– Is-is.

– A kettő nem zárja ki egymást?
– Nálam nem.
– Mi volt megírva?
– Az orosz győzelem. Persze itt motoszkál bennem az az érzés is, hogy az aranycsatában nekünk talán nagyobb sanszunk lett volna a házigazdával szemben, mint a románoknak. De ki tudhatja ezt biztosan? Mindenesetre jobb úgy elköszönni egy eseménytől, hogy az utolsó meccsedet megnyerted. Igaz, egy év múlva, az eredménysort böngészve már lehet, hogy másként vélekedsz, végtére is az ezüst mégiscsak nemesebb a bronznál.
– A jelenben maradva: gyönyörű karácsonyi "csomag". Apropó, hogy áll az ajándékokkal? Önmagát is meglepi?
– Nálam a család az első, magamat a sor végére teszem – ha egyáltalán. Persze a párom biztosan töpreng valami meglepetésen.
– Nem segítségképpen, de ön mire vágyik?
– A vágyam? Szeretet, boldogság, egészség. Ennyi.
– Tudja, hogy a "világot" akarja?
– Miért, érdemes mást? ---- Alaposan felborult a Németh família jól megszokott karácsonyi menetrendje, hiszen a családfő az ünnep előtti heteket az otthontól távol töltötte. Persze a magyar női kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya cseppet sem bánja, hogy így alakult, hiszen a Szentpétervárott szerzett világbajnoki bronzérem mindenért kárpótolja.

"Komoly zűrt okozott az életünkben a világbajnokság, illetve az azt megelőző edzőtábor, hiszen megvannak az állandó feladataim a karácsonyi előkészületekben – mondta Németh András. – Én szoktam megírni az üdvözlőlapokat, ráadásul ezt rá sem tudom bízni senkire, mert a saját noteszomban csak én tudok eligazodni. Azért természetesen akadtak olyan dolgok, amelyekben segítséget kértem, így feldíszítették helyettem a kertünkben álló fenyőfát, s elintéztek néhány apróságot. Az ajándékvásárlást azonban nem tudtam rábízni senkire, így a hazaérkezés óta folyamatosan próbálom utolérni magamat – sajnos nem túl nagy sikerrel. Izgulni azért nem kell, mindenki talál majd valamit a fa alatt."

A világbajnokság alatt feltűnő volt a magyar válogatott egysége, a lányok ideális közösséget alkottak, szó szerint csapatként küzdötték végig a tíz mérkőzést.
"A válogatottban jó és kevésbé jó teljesítmények váltották egymást, de ez természetes – emlékezett vissza a szövetségi kapitány. – Emberileg viszont csak pozitívumokat tudok felsorolni, egy rossz szót sem mondhatok a játékosaimról. Cseppet sem túlzok, amikor kijelentem: csupa szuper sportember játszott a magyar válogatottban, és mint szövetségi kapitány, szerencsésnek érezhetem magam emiatt. A váz tehát minden szempontból megvan, erre építkezhetünk a következő években."

Németh András bemutatkozó világversenyén bronzérmet tett le a karácsonyfa alá, és bízik benne, hogy jövőre is nemesfém lesz az ajándék. "Mindenképpen elégedett lennék, ha a svédországi Európa-bajnokságon is felállhatnánk a dobogóra – tekintett kicsit előre a szakember. – Ha megnézzük vetélytársainkat, egyikük sem szerepel olyan stabilan, mint a magyar válogatott. Természetesen mint mindenki, mi is az aranyéremre vágyunk, s hiszem, hogy egyszer meg is szerezzük, ám nagyon fontos, hogy megbecsüljünk minden sikert!"

A Németh család karácsonyi menüje hosszú évek óta állandó, szenteste hal kerül az asztalra.
"Halászlé és rántott ponty nélkül nálunk elképzelhetetlen a karácsony – avatott be a vacsora titkaiba a kapitány. – Szentpétervárról hoztam sokféle kaviárt, ám ez csak arra volt jó, hogy ismét rájöjjek: a rántott ponty az igazi!"