Szórakoztatás, és nem több

– Csak óvatosan kérdezem: ön szerint ajándék a sport?
– Miből fakad a félelme? – kérdezett vissza Dénes Ferenc.

– Mintha megérett volna a világ a pusztulásra…
– No igen, nekünk, Manchester United-drukkereknek a BL-bukás óta kissé borús az ég. Ráadásul a mutatott játék… Mégsem vagyok hajlandó beállni az Alex Ferguson fejét követelők sorába, mert a Bajnokok Ligája a mostani évadban csak kisiklás volt, a kiesés óta szárnyal csapatunk.

– És John O'Shea vagy mondjuk Mikael Silvestre: nekik van helyük a nap alatt?
– Ezen már érdemes elgondolkodni, de azt is be kell látni, a Manchester Uniteden kívüli világban élők számára bizony a sport igenis lehet ajándék. Gondoljon bele: szinte az egész ország izgult a szentpétervári női kézilabda-világbajnokság idején a magyar válogatott sikeréért, és ünnepelte a bronzérmet. S érdemes annak is utánanézni, vajon hány embert kért magának valamilyen sportos ajándékot, vagy lepi meg majd a szeretteit karácsonykor korcsolyával vagy éppen fitneszbérlettel.

– S ők hányan lehetnek?
– Gyanítom, egyre többen. Kialakult az országban a felső- és középpolgári réteg, amely számára fontos a test állapota, a fittség, az esztétikai megjelenés. E csoport értékválasztását nem befolyásolja a Manchester United sajnálatos botlása vagy a magyar futballválogatott Mexikó elleni veresége a távoli Phoenixben.

– Akkor mi hat rá?
– Elsősorban a gazdasági helyzet. A sport az a típusú jószág, amelyről az elsők között mond le az ember, ha vékony a tárcája. Mégsem vagyok pesszimista, hiszen ez az ország az Örkény-egypercesek hona. Emlékszik? Az atomháború után egy perccel megjelenik Pesten a hirdetés, miszerint hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné…

– A sport kapcsán azért mifelénk a legtöbben mégiscsak a profi sportra asszociálnak. Azon pedig doktor Varsányiné sem segíthetne.
– A sport minden olyan szelete bajban van, amely az eredményeit közösségi forrásokra, közvetlenül vagy közvetetten állami vagy/és önkormányzati támogatásokra alapozza. Más kérdés, hogy elfogadható-e az érintettek azon igyekezete, miszerint a profi sportot mint a sport kizárólagosan létező szféráját mutassa be… Jómagam mindenesetre örömmel láttam a minap, hogy egy hamarosan megnyíló fitneszcentrum szolgáltatásaira már a nyitás előtt milyen sokan kíváncsiak.

– Eszerint továbbra is sportnemzet vagyunk?
– Európa ezen térségében, így Magyarországon is 1990-ig kétségkívül nemzeti ügy volt a sport. Magunk között szólva: éppen elég súlyos tehertétel ez… Igaz, nemcsak a sport, hanem a színház és az irodalom is az alapfunkcióján túlmutató szerepet töltött be: a nemzeti érzelmek, a függetlenségi vágy, a patriotizmus és a nacionalizmus életben tartója volt, sőt a két világháború között az akkor pozitív élményként megélt irredentizmust is kifejezte. Nem véletlen, hogy Trianon után az MLSZ "nyúlt át" először a csonka határokon, és szervezett futballmeccseket az elszakított országrészek csapataival. Aztán eljött 1990, s noha azok számára, akik idealizálták a demokráciát, elfogadom, nem egészen úgy alakult minden, ahogy álmodni lehetett, de azért ebben az országban fontos és jó dolgok történtek.

– …s egyben alapvetően új helyzetet teremtődött a sport számára.
– Nemcsak a sport küzd ezzel a problémával. Az irodalomban sincs már szükség arra, hogy a sorok közül kelljen kiolvasni, mit is gondolunk valójában a zsarnokságról. Az 1956-os melbourne-i olimpia idején még súlyos jelentése volt annak, hogy a magyar– orosz pólómeccsen vér folyt a medencében. Manapság éppúgy fájlaljuk, ha egy dán kézilabdázó vágja orrba a mi játékosunkat, mintha egy orosz teszi ezt. S ez jó dolog. Beköszöntött az a korszak, amikor a látványsport mifelénk is az lehet, ami: szórakoztatás, és nem több. A tavalyi magyar– kanadai barátságos hokimeccsre megtelt a BS, és noha nem fért kétség a mérkőzés végeredményéhez, igazi amerikai típusú szórakozás lett az eseményből. Amikor pedig a kanadaiak nagy erőfeszítések árán üttettek velünk egy gólt, majdnem felrobbant az aréna. S nem kellett belemenni abba a kérdésbe, visszaállítható-e a közös magyar–kanadai határ.

– Azért egy magyar–románon vagy egy magyar–szlovákon még nem evidencia, hogy a sport ajándék…
– Ezek a sztereotípiák halványulóban vannak, még akkor is, ha egy-egy konkrét esetben a médiumok profitvezérelte, hathatós közvetítésével "fel is támad a múlt". Ez nem kelet-közép-európai sajátosság: az 1996-os angliai Európa-bajnokságon a hazaiak és a németek meccse kapcsán háborús hangulatot teremtett a sajtó, kijátszva a nacionalista kártyát. De ez már valós társadalmi problémát feszeget. Azt, hogy vajon mennyiben őrizhető meg a nemzeti identitás az egyesülő Európában. Sokan az elmúlt egy-másfél évtized növekvő brit és francia közvetlen állami sporttámogatásai mögött egyfajta, éppen az EU-val kapcsolatos bizonytalanságokra, félelmekre adott választ látnak. Hagyományai alapján a magyar sport szinte ki van választva arra a szerepre, hogy a nemzeti azonosságtudat, a nemzet közösségi értékeinek egyik erőteljes megjelenítője, jelképe legyen.

– Csak hát a magyar sport egyelőre keresi a helyét az új viszonyok közepette. S a jelek szerint nemigen óhajtja tudomásul venni, hogy a szocialista finanszírozási modell, amikor a sportnak juttatott pénz volt az ajándék, már nem létezik.
– A sportban élők ezt nem szeretik hallani, de ettől még igaz: a fejéről a talpára kellene állítani a piramist. A sport tudniillik alapvetően civil ügy. Ideális körülmények között a szakszövetségek többsége az adott sportot szervezetten művelőkből él, ők tartják el a saját sportáguk apparátusát; a szponzori és egyéb bevétel ehhez képest csak a hab a tortán. E modell nagy előnye, hogy a sport nincs kitéve a politikai, sportpolitikai széljárásoknak, a szövetségi apparátust pedig rákényszeríti, hogy igyekezzék minél több embert az adott sportághoz vonzani. Ennél jobb sportfejlesztési politika nem is álmodható! Persze az önkormányzatok és a központi állam nyugaton is finanszírozzák a sportot, s az országok többségében a magyar költségvetéshez viszonyítva arányaiban is jóval nagyobb mértékben. Bár nincs egységes európai sportfinanszírozási modell, az Európai Unió régi tagországai a hazai gyakorlattal ellentétben, igyekeznek a gazdaság, a piac általános logikájával összhangban támogatni a sportot – tehát például a bevételeken túli költekezéseket nem nagyon ellensúlyozzák. Másrészt a sportra szánt közpénzeket például a létesítmények fejlesztésére vagy a gyermeksportolási lehetőségek megőrzésére koncentrálják.

– De vajon a politikusok és a magyar sport szereplői is úgy érzik-e, hogy el kell szakadniuk egymástól?
– Ez lényegi kérdés… Baráti társaságban én is gyakran hallom az érvet: Magyarországon még nem érett meg a helyzet a sport piacosítására; ami a dübörgő a gazdaság mellett kissé nehezen értelmezhető… Ám elfogadom: a nyugati típusú modell és a magyar valóság között, amikor a piaci elemek az adományozással keverednek, mély árok húzódik. S nincs olyan illúzióm, hogy a politika a gazdasági racionalitások miatt kockára merné tenni a több mint százéves, a honi köztudatba beépült sporttradíciókat. Igaz, a sportban élőktől sem várható el afféle gondolkodás. Ha ugyanis a sport ténylegesen a piaci logikájú működésre rendezkedne be, az azzal járna, hogy belátható időn belül nem rendeznénk egyetlen világversenyt sem, s a jelenlegi szisztémát legitimáló, az olimpián tizenkettedik helyen végző sportoló nem is kvalifikálná magát a játékokra.

– Akkor mi a megoldás?
– Egy vállalatvezető esetében normális, ha a partnere kegyét keresi, vagy ha a pincér a vendég előtt hajlong. De miért jó ez a sportban? Szó sincs arról, hogy a nyugati alapmodell mifelénk ismeretlen lenne. Ha van egy baráti társaság, amely focizni akar, akkor előbb befektet: mezeket vásárol, pályát bérel, bírót fizet, és nem érdekli sem az MLSZ, sem a sporthivatal – magamagát ajándékozza meg a sporttal. Más kérdés, hogy kibérlendő iskolai teremért nem a teljes piaci árat fizeti ki, a különbözetet az önkormányzat állja. Ez azonban helyes, a világon mindenütt így csinálják. A világtendenciákhoz kell igazodnia a magyar sportnak is, és hiszem, hogy az élet előbb vagy utóbb ki is kényszeríti ezt.

Űzni? Nézni?
Egy három évvel ezelőtt készült, ám nem publikált felmérés adatai szerint többféle sportfogyasztói csoport létezik. Sokan vannak, akik űzik és nézik is a sportot, és akadnak olyanok is – jellemzően a férfiak –, akik inkább nézik és olvasnak róla, mintsem sportolnának. Olyan csoport létére is következtethetünk, amelyhez jellemzően nők tartoznak, s akik sportolnak ugyan, de egyéb módon nem érintkeznek a sportpiaccal. A skála másik végén az a csoport helyezkedik el, amelynek a tagjai egyáltalán nem érdeklődnek a sport iránt.