A nagytakarítás folytatódik

– A dzsúdósorozat egyik kiemelkedő eseménye lesz a párizsi, de gondolom, nem emiatt keres – mondta Vízer László Máriusz.

– Mi tagadás, nem…
– Akkor kezdjük az elején. A Sopronnal elutaztam az olaszországi edzőtáborozásra, figyeltem a tréningeket, néztem a meccseket, és egyre kevésbé tetszett, amit láttam. Az volt az érzésem, hogy mind szürkébb, ötlettelenebb, taktikailag egyre kevésbé felépített a játékunk.

– Az tudtam, hogy okleveles dzsúdóedző, azt ellenben nem, hogy a futballszakmában is jártas.
– Nem vagyok labdarúgótréner, viszont szakemberekkel egyeztettem, akik megerősítettek a véleményemben.

– Elárulja, kik ők?
– Miért ne? A technikai vezetővel, Horváth Péterrel, az erőnléti edzővel, Mario Innauratóval, a kapusedzővel, Gendur Lászlóval, illetve Giuseppe Signorival beszélgettem, s arra jutottam, a csapat érdekében váltani kell.

– Hadd emlékeztessem: Selymes Tibort ön ültette le a soproni kispadra.
– Önkritikusan el kell ismernem, rosszul döntöttem. Tibor kiváló ember, de hiányzik a szakmai tapasztalata.

– Persze, hiszen most kezdte a pályát.
– Még egyszer mondom: elsiettem a választást. Bár a sorozatos kudarcok, illetve a Győr elleni meccsen látottak miatt muszáj volt lépnem. Selymes ahhoz a román aranycsapathoz tartozott, amelynek több tagja sikeres tréner lett. Bízom benne, hogy Tiborra is szép karrier vár.

– Csak éppen nem Sopronban…
– Most tényleg nem. Először arra gondoltam, hogy külföldi edzőt keresek. Ám mivel nálunk dolgozott szakmai igazgatóként Nagy Tamás, kézenfekvő volt, hogy őt állítsam a csapat élére, hiszen szimpatikus, felkészült szakembernek ismertem meg.

– Ehhez képest két napot kapott.
– Már korábban tapasztalható volt, hogy a keret magyar és külföldi játékosai között feszült a hangulat a pályán és azon kívül is. Éppen ezért bementem az öltözőbe, és elmondtam: profi csapatnál nincs jelentősége, ki a román, a magyar vagy az olasz, csakis az fontos, hogy sikeresek legyünk. Jeleztem, hogy aki ilyen-olyan okból nem akar beállni a sorba, szabadon távozhat. Senki sem mozdult.

– De miért bukott meg Nagy Tamás?
– A második edzést tartotta, amikor Bagoly Gábor, aki amúgy az egyik kedvenc futballistám volt Sopronban, combmagasságban beleszállt a nagy pénzért megszerzett román légiósba, Cristian Munteanuba. Helyeslem, ha az tréningeken életszerűek a párharcok, arra azonban nincs mentség, ha valaki a másik egészségét veszélyezteti. Ezt a szituációt az edzőnek helyben kellett volna kezelnie, ez azonban nem történt meg. Sőt ahogy értesültem, amikor Munteanut levitték a partvonal mellé ápolni, Bagoly durván odaszólt neki.

– A futballhoz hozzátartoznak a felfokozott érzelmek is.
– Elfogadom, ám ezzel együtt csírájában szeretném elfojtani az efféle jelenségeket. Amúgy eszemben sem volt meneszteni Bagoly Gábort, egyszerűen csak hazaküldtem azzal, hogy az edzőtáborozás végén majd megkapja a büntetését. Nagy Tamás először elfogadta a döntésemet, de aztán éjjel három SMS-t küldött, mondván, másként ítéli meg a történteket. Ehhez joga van, viszont amíg a Sopron alkalmazásában áll, el kell fogadnia, hogy a tulajdonosé a végső szó.

– Most már nincs visszaút számukra?
– Nincs.

– Tényleg úgy gondolja, hogy ettől feloldódik a csapaton belüli feszültség?
– Sportembernek tartom magam, az apám magyar volt, én is Magyarországon élek, egyszóval számomra elfogadhatatlan, hogy a születési helyük alapján osztályozzuk a futballistákat. Szó sincs róla, hogy a román játékosok pártját fognám, engem csak a produktum érdekel. Amikor a nagyszalontai dzsúdóklubom sztárja, a junior-világbajnok, a BEK-győztes csapatban szereplő, Európa-bajnoki bronzérmes Sandu Lungu, aki ráadásul a tanítványom volt, megbukott a doppingvizsgálaton, két évre elmeszeltettem; az eltiltásra ráment egy vébéje és egy olimpiája is. Pedig akkor már európai elnök voltam, közbeléphettem volna az érdekében, de azt mondtam, a B-próbával se húzzuk az időt, hiszen nyilvánvaló a helyzet… Egyébként csak látszólag van szó nemzetiségi ellentétről. Valójában a feszültséget az okozza, hogy a télen több új labdarúgó érkezett Sopronba, s így versenyhelyzet alakult ki valamennyi poszton. A pozíciójukat korábban biztosnak érzők közül néhányan nehezen dolgozzák fel a helyzetet.

– Mit gondol, ki lesz képes kezelni ezt a szituációt, ha Giuseppe Signori és Mario Innaurato ideiglenesen sem vállalta a szakmai munka irányítását?
– Ez tévedés, ők dolgoznak a csapattal.

– Meddig?
– Amíg meg nem találom a végső megoldást. Mariónak van licence, ha a tavaszi rajtig nem lelek rá a megfelelő edzőre, a bajnokikon is ő irányítja majd az együttest.

– Magyar vagy román trénert keres?
– Egyiket sem. A jelen helyzetben olasz vagy cseh szakemberben gondolkodom. Bárki is lesz a befutó, kőkeményen kell fognia a futballistákat, elegem van ugyanis a sértődött, duzzogó emberekből.

– Tervez még változásokat a keretben?
– Pénteken elköszöntem Fehér Zoltántól és Csordás Csabától.

– Ön meddig tart ki?
– Eszemben sincs feladni. Még akkor sem, ha néhányan hátba szúrtak azok közül, akik – amikor a Sopronba vittem a pénzemet, és nyolc-tíz órát dolgoztam a futballkáefté életben maradásáért – korábban állandóan ott tébláboltak körülöttem. ---- A ---- T