A kandidálgatás biztos bukás

– Nem vonzotta a téli olimpia?
– Hazahúzott a szívem – mondta Vajda László. – A 2008-as pekingi játékok szervezőbizottságát kétszáz tagú megfigyelői delegáció képviselte Torinóban, de én inkább hazajöttem, hogy meglátogassam a családot. Amíg Athénban dolgoztam, nem volt gond a kapcsolattartás. Ám Pekingből nem lehet csak úgy hazaugrani a rokonokhoz, barátokhoz. Igyekeztem kihasználni az alkalmat. S arra is volt lehetőségem, hogy felkeressem a Budapesti Olimpia Mozgalom elnökét, Szalay-Berzeviczy Attilát.

– Mit szól az BOM ötletéhez?
– Rokonszenvvel és érdeklődéssel figyelem. Képben vagyok, mert rendszeresen kapom e-mailben a BOM-tól a híreket. Reggelente általában húsz-huszonöt percet a Pestről érkező elektronikus levelek böngészésével töltök.

– És lát sanszot a budapesti rendezésre?
– Az elvi esély természetesen létezik, de nem helyes már a kandidálás kapcsán esélylatolgatásokba bocsátkozni. Érdemes inkább azt végiggondolni, mi minden hasznot hozhat ez a projekt a fővárosnak és Magyarországnak – hiszen a budapesti rendezés óhatatlanul magával húzná az egész országot. Amikor Atlanta volt a házigazda, Seattle-ben mit sem éreztek abból, hogy az Egyesült Államok keleti felén mi készül, a miénk azonban sokkal kisebb ország. S mivel a futballtornát nem lehet egyetlen helyszínen lebonyolítani, a Balaton mellett legalább négy vidéki város bekapcsolódhatna a lebonyolításba. Egy a lényeg: nem szabad csak „kandidálgatni”.

– Azt meg hogy lehet?
– Ahogy Isztambul tette az utóbbi esztendőkben. A törökök nem csináltak mást, csak szereztek egy kis reklámidőt maguknak azzal, hogy bedobták a metropolisz nevét. A pályázatuk méltatlan volt az ügyhöz. Gyanítom, nem vették őket komolyan sohasem, olyan érzésem van, hogy a kandidálgatásukkal örökre leírták magukat. Tudom, hogy itthon nem csak a BOM-on múlik a pályázat sorsa, minden érdekeltnek tisztában kell lennie azzal, hogy vagy komolyan belevágunk, vagy inkább ne is kísérletezgessünk. S még valami… Nem a világot kell elkápráztatni, hanem a NOB döntéshozóit meggyőzni.

– Mi a különbség?
– Szerintem a franciák ott bukták el az 2012-es játékokat, hogy azt hitték, Párizs varázslata önmagában elég a sikerhez, miközben az angolok szívós munkával felépítették a pályázatukat, megpróbálták kitalálni a NOB-tagok gondolatait. Fontos, persze, hogy fontos az általános összkép, de lényegesebb, hogy mit akar az a százhúsz ember, aki kimondja a végső szót. Akadnak persze közöttük, akiknek direkt elkötelezettségeik vannak, az orosz tag például nyilvánvalóan az orosz pályázat mellé áll, az ellenben már sokkal izgalmasabb, kinek ki a második számú favoritja. A döntéshozók egy részét nem a dicső sportmúltunk, nem a remek látványterveink kábítanák el, ők azon töprengenek a szavazás előtt, hogy ha most erre vagy arra városra adom a voksomat, és majd odautazom két hétre a feleségemmel, mivel tölthetem el az időmet a versenyeken kívül. És e tekintetben Budapest sokat kínálhat a maga kulturális értékeivel, pompás épületeivel, legendás fürdőivel, világhírű vendéglátásával.

– Sokan azt mondják: képtelenség, hogy London után megint egy európai város legyen a befutó...
– …mások meg azt állítják, egy elbukott kandidálás nélkül nincs sikeres pályázat. Hogy így van-e, fogalmam sincs, végig kellene nézni a játékok történetét. Az viszont biztos, hogy efféle szabály nem létezik.
– Peking után, ahol a hírek szerint semmi sem drága az olimpia sikere érdekében, nehéz lesz egy olyan kis országnak, mint a miénk, valami lélegzetelállítóval kirukkolni.
– London biztosan bajban lesz, azzal együtt, hogy erős túlzás lenne azt állítani, hogy Kínában nincsenek pénzügyi korlátok. Az ellenben tény, hogy sok olyasmire jut a kaszszából, amire talán nem lenne szükség. A pekingieknek van egy víziójuk, amely szerint most aztán megmutatják a világnak, milyen, ha Kína valami nagyot alkot. Mindez egybeesik a gazdaság szárnyalásával, Pekingben és Sanghajban együtt több építkezés zajlik, mint akárhol másutt. Londonnak ezt a helyzetet okosan kell kezelnie. De azért azt se felejtsük el, hogy Athén kapcsán csöppnyi illúziónk sem volt, mégis pompás játékokat rendezett. Az idő az új házigazdák legnagyobb barátja, kifakítja a legszebb emlékeket is. Ki beszél manapság már Naganóról, miközben az egyik legcsodálatosabb olimpia volt, amire én magam emlékszem.

– Talán maguk a naganóiak…
– Valóban érdekes lélektani jelenség az úgynevezett „post games syndrome”. Lillehammer erre a tipikus példa. A norvég város elsőrangú házigazda volt, emiatt a polgárai úgy érezték, most már mindig nekik kell vendégül látniuk a sportvilágot. Még azt is felvetették, legyenek sűrűbben a téli játékok. Hasonló jelenségek megfigyelhetőek voltak Atlantában is az aranyolimpiát követően, de ezek csacsiságok. Az olimpiai mozgalom olyan, mint a gyorsvonat, ha vége az egyik seregszemlének, máris robog tovább. Sok csapatvezetővel beszélgettem mostanában, akik arról meséltek, hogy a maguk részéről már túl vannak Pekingen, ami az ő feladatuk volt az előkészületek során, azt megtették, immár Vancouverre összpontosítanak.

– Odébb vagyunk attól, hogy a „post games syndrome” lenne Budapest legfőbb gondja...
– Aki ellenzi a rendezést, millió szociális, erkölcsi, anyagi érvet tud felvonultatni az álláspontja mellett, százszorosan képes megmagyarázni, mit miért lehetetlenség megcsinálni. Aki meg híve az olimpiának, az ugyanannyi állítást tud felsorakoztatni, persze ellentétes előjellel.

– A legfőbb riadalmat a horribilis költségek szokták okozni.
– Nos, valóban ez az a pont, amely miatt nehéz eldönteni, kandidáljunk-e vagy sem. Tőlem is gyakorta megkérdezik, mibe kerülne az olimpia Budapestre hozatala. Azt szoktam felelni: fogalmam sincs. Tudniillik többféle büdzsé létezik. Van például a szervezőké, van a rendező városé, van az államé. A magyar fővárosnak égető szüksége van új Duna-hidakra, ez nem kérdés. De az efféle beruházások vajon összekötendőek-e a játékokkal? És e ponton lehet kulcsszerepük a BOM-ban tömörülő sikeres gazdasági szakembereknek, akik igenis hitelesen megmutathatják, mennyi hasznot hozhat egy olimpia.

– Sokan úgy vélik, a jelenlegi infrastrukturális hátrányainkat nemhogy tíz, de ötven év alatt sem tudnánk ledolgozni.
– Öt esztendőt töltöttem el a szervezőbizottság alkalmazottjaként Athénban. Az első két év, nincs mit szépíteni, maga volt a teljes csőd. Amikor 2000-ben megérkeztem, gyakorlatilag üres iroda várt, amelyben lézengett néhány munkatárs. A nulláról kellett mindent felépíteni. Félreértés ne essék: normális reakció, hogy egy-egy pályázat sikerét követően a nyerteseken eluralkodik a pánik. „Jó, jó, győztünk, de most mi legyen?” – körülbelül két év telik el, mire a kérdésre válasz születik. A NOB rengeteget segít, mégsem lehet franchise rendszerben lebonyolítani az olimpiát. Érdemes tudni: Athén – szigorúan szervezeti szempontból – mindig is jól állt. A beruházásoknál azonban óriási gondok mutatkoztak. Ez viszont nem a szervezők nyűge, építeni ugyanis nem nekik kell, hanem a kormányoknak.

– Elviselni a rumlit pedig a helybélieknek.
– Ezért fontos a kommunikáció a lakossággal. Persze bizonyos átkozódásokat nem lehet megúszni, amikor az egész várost feltúrják, és az utak lényegében járhatatlanná válnak. Ez történt Sydneyben is, ahol a polgármester kitalálta, hogy az egész belvárosban egyszerre kell kicserélni a járdákat. Elképzelhető, mi volt ott, amikor pallókon egyensúlyoztak az emberek. Ám ettől nem kell megijedni, helyes az a mondás, ha az olimpiát már megkapta valamelyik város, azt onnan senki sem viszi el. Utólag pedig mindenki fölöttébb büszke arra, hogy a városa házigazda lehetett, a rossz emlékek elporladnak.

– Hány külföldit foglalkoztat a pekingi szervezőbizottság?
– Én vagyok az egyetlen, gyanítom, nem is igen változik majd a helyzet. Most például lehetőséget kaptam rá, hogy bővítsem csapatom létszámát, de felhívták a figyelmemet arra, hogy kínaiakat kell választanom. Egyébként a munkám ugyanaz, mint Sydneyben és Athénben volt, azaz a nemzeti olimpiai és paralimpiai bizottságokkal tartom a kapcsolatot, az olimpiai, paralimpiai falubeli elhelyezésekért, kiszolgálásért felelek. Emellett Vej Vang ügyvezető alelnök munkáját segítem a nemzetközi ügyek tanácsadójaként. Az alelnök úr mindig meghallgat, de nem mindig hallgat rám – elmondom az álláspontomat, ő meg dönt, ahogy dönt.

– S ha majdan Budapest rendező lesz, itthon is folytatja ezt a munkát?
– Nyolcadik éve dolgozom a mindenkori szervezőbizottságok alkalmazásában. Ebből három esztendő volt Sydney és öt Athén. Fel-felteszem magamnak a kérdést mostanság, vajon meddig lehet folytatni – ez egyéni és családi dilemma egyaránt. De ha Pestre jönne az olimpia, az egészen más szempontokat állítana a középpontba. Nagy kihívás lenne, ám ne szaladjunk ennyire előre. Hiszen első lépésben kandidálni kell.