"Küzdeni kell az álmokért”

Dávid súlyos beteg, és ezt iszonyatosan nehéz lehet feldolgozni egy tizenéves kisfiúnak. Természetes, hogy ő és a családja is kiutakat keres, amelyekkel megkönnyíthetnék a napjait, valóra válthatnák az álmait. Ilyen volt az is, hogy találkozhasson és motorozhasson példaképével, Talmácsi Gáborral. Dávidnak ez a vágya sokáig elérhetetlennek tűnt, ám a Csodalámpa Alapítvány, amely éppen azért jött létre, hogy a hozzá hasonló gyerekeknek segítsen, megkereste a motorversenyzőt, és megszervezte a találkozót.

– Megkeresték a menedzseremet, és persze egyikünk sem gondolkodott egy percig sem – mondta Talmácsi Gábor. – Olyan kérés ez, amelyre nem lehetett nemet mondani. A könynyeim csorogtak, amikor megtudtam, hogy egy súlyosan beteg kisfiúnak élete álma, hogy velem találkozzon. A Hungaroringre vittük, ahol az ottani motorsportiskolától bőrruhát kapott, én meg motort, amellyel vihettem.

– Milyen volt?
– Nekem nagyon furcsa. Nehéz erről beszélni. Levelet kaptam tőle, amelyben azt írta, óriási élményt jelentett neki, hogy találkozhatott velem. Eddig csak a tévében látott, de számára a motorozás a legjobb sport a világon, mindennek utánanéz az interneten, mindent tud rólam, és egyszer szeretne ő is motorozni.

– Ez sikerült is.
– Igen. A Hungaroring nem lassú pálya, úgyhogy kértem, ha fél, ütögessen meg. Persze, ahogy számítottam rá, nem volt semmiféle ütögetés. Utóbb bevallotta, az első körben egy kicsit félt, utána azonban már nagyon élvezte a száguldozást. Hallottam az orvosoktól, hogy a beteg gyerekek új erőre kapnak egy ilyen élménytől, remélem, hogy én is segíthettem. Borzasztó, hogy vannak ilyen betegségek, ilyenkor tudatosul az emberben, hogy ha nincs egészség, nincs boldogság.

– Sokan keresik meg hasonló kívánságokkal?
– Igen, és ha tudunk, segítünk. Persze vannak irreális kérések is, a múltkor például Hollandiában élő magyaroktól kaptunk levelet, hogy legyek az alapítványuk vezetője, és fusson az az én nevemen. Mivel nem tudtuk ellenőrizni, nem tudtunk utánajárni, inkább lemondtunk róla.

– Gondolta volna, hogy bizonyos társadalmi szerepvállalással jár, ha az ember vébébronzérmes gyorsasági motoros?
– Egyáltalán nem. De úgy tűnik, ez mégiscsak számít, és vannak, akik számára ez óriási dolog. Bevallom, én sokszor elfelejtem, hogy motoros vagyok, csak élem a mindennapi életemet, nem gondolok a sikerekre. Ilyenkor azonban eszembe jut, hogy tényleg szuper, amit elértem.

– Visszatérve a kívánságokra: önnek is volt nagy álma, amelyet valaki más teljesített?
– Most hogy mondja, eszembe jutott, hogy amikor gyerek voltam, írtam a Három kívánság című műsorba, mert az volt a vágyam, hogy Freddy Spencerrel vagy Randy Mamolával motorozzak. Bekerültem a tévébe, de Spencert vagy Mamolát persze nem lehetett idehozni, túl nagy sztárok voltak ők akkoriban. De utána még sokáig hittem benne, hogy egyszer majd felhívnak, és ha megint bekerülök a tévébe, már biztos ott lesz valamelyikük.

– Azóta, gondolom, találkozott velük.
– Persze mindkettejükkel, sőt Mamolával nemrégiben együtt is motoroztam. Ez is azt bizonyítja, hogy küzdeni kell az álmokért. Néha nem tűnnek reálisnak, néha kicsit többek, mint amit el tudunk érni, de ha a felét sikerül, már az is jó. Én egész életemben világbajnok akartam lenni, és most tessék, itt vagyok, bronzérmem már van. Hát nem óriási?!