„A futár a rábízott értékes információkat tűzön-vízen, ellenségen át is eljuttatja az övéihez, akik így megnyerik a csatát. A magányos harcos lovon küzdi le az akadályokat, megvív a rátörő ellenséggel, pisztolylövésekkel fedezi útját, átússza a folyót, és utolsó erejét latba vetve, futva jut el céljához.” Íme, a legenda, amely köré felépítették a modern kori öttusasportot a 20. század elején. A hőskori öttusa és a mai szupersport között már csak az öt sportág a hasonlóság. Meg az, hogy a magyarok itthon mindig remekelnek – remélhetőleg a csütörtökön rajtoló budakalászi Európa-bajnokságon is így lesz.
Az öttusa egymástól homlokegyenest különböző versenyszámai miatt mindig is kakukktojás volt a többi sportág között. Még akkor is, ha már az ókori olimpiai játékoknak is volt embert próbáló „különszáma”. A mai atlétikai tízpróbával is rokonságot mutató antik pentatlon versenyszámai legtöbbször a diszkoszvetés, a gerelyhajítás, a futás, az ugrás és a birkózás voltak. Aki három számot megnyert, győzött az egész versenyen, így akadt, amikor az utolsó két számot már meg sem rendezték. A báró nem forog a sírjában
Balczó András még 3 kilométert lovagolt terepen, 300 métert úszott, 4000 métert futott, dörgô pisztolyokkal tüzelt forgó táblákra ? és számtalan világversenyt nyert meg
Balczó András még 3 kilométert lovagolt terepen, 300 métert úszott, 4000 métert futott, dörgô pisztolyokkal tüzelt forgó táblákra ? és számtalan világversenyt nyert meg
1906-ban, az első újkori játékok tízéves évfordulóján Athénban rendeztek egy ünnepi, nem hivatalos olimpiát, amelyen először és utoljára szerepet kapott a távolugrásból, diszkoszvetésből, gerelyhajításból, 200 méteres síkfutásból és birkózásból álló pentatlon is. Pierre de Coubertin, az újkori olimpiák francia megálmodója ekkor már évek óta erősen törte a fejét azon, hogy miként lehetne igazán férfias összetett sportágat létrehozni. Ő a futás, lovaglás, úszás, kardvívás és evezés alkotta öttusát álmodta meg, ám végül a stockholmi olimpia svéd rendezőivel közösen megállapodtak az azóta is érvényben lévő versenyszámokban. A lebonyolítás sorrendje, a szabályok a majdnem száz év alatt sokszor és sokat változtak. Az ötnapos versenyből négy-, aztán egynapos viadal lett, változtak a távok, a szabályok, az eszközök.
Sokan gondolják, hogy Coubertin báró forog a sírjában, hiszen nem ilyennek álmodta meg az egyszeri futár kalandjait. Pedig nem így van ám, sőt! Olvassuk csak: „Én a résztvevőknek egy ismeretlen pályát akartam, versenyszámokat, amelyek szorosan egymás után következtek volna, és lovakat, amelyeket a rendező ország biztosít, és az utolsó pillanatban sorshúzás után váltak volna ismerőssé. Véleményem szerint ezen keresztül biztosítható az egésznek egy elsőrendű pedagógiai karakter” – írta Coubertin, aki érdekes sorokkal folytatja: „…az öt teljesítménynek megszakítás nélkül kellene egymás után következnie, úgy, hogy az atléta az egyik szám után áttér a másikra, s csak annyi időre szakítja meg, amennyi szükséges az esetleges ruhaváltáshoz. Nincs kétség aziránt, hogy ezt elérjük.”
Változatok egy sportágra
Az öttusát egyáltalán nem kímélték a változások, mert ugyebár: – 1912-től 1928-ig lövészet, úszás, vívás, lovaglás, futás volt a sorrend – 1928-ban az utolsó két számot felcserélték – 1932-ben alakult ki az öttusa eddigi legtartósabb formája: lovaglás, vívás, lövészet, úszás, futás – 1954-ig összeadták a helyezéseket, s akinek a verseny végén a legkisebb szám állt a neve mellett, az nyert. Az utána bevezetett, a külső szemlélőnek nyakatekertnek tűnő pontszámítás mellett az volt az egyik fő érv, hogy a korábbi módszer nem vette figyelembe a kiugró teljesítményeket – 1963-ig rögzített akadályokból álló, két-három kilométeres tereplovaglással kezdődtek az öttusaversenyek. 1963 és 1968 között a pálya 1500 méteresre rövidült, és az akadályok fele már verhető volt. 1968-tól 1973-ig a vadászugratás szabályai szerint folyt a versenyzés, akkor vezették be a napjainkban is érvényben lévő akadályugratást, 1993-ig tizenöt, azóta pedig tizenkét ugrással. 1989-től egy ló két pályát megy, 1993 óta a mezőny jobbik fele lovagol elsőként – 1980-ban ismét helyet cserélt két szám, az úszás a lövészet elé került – 1983 és 1985 között már egy napon rendezték a lövészetet és a futást – A 80-as években vezették be a váltóversenyt, magyar ötlet nyomán – 1993-ban rendezték az első egynapos versenyt – 1994-ig gyorstüzeléses rendszerben, forgó célra lőttek a versenyzők, akkor állóra „fékezték” a táblákat, a robbanófegyverekkel, 25 méterről való tüzelést felváltotta a tíz méterről, légpisztollyal történő lövészet. Bevezették, 1995-ben viszszavonták, majd újra érvénybe helyezték a világversenyeken a lovaglás nélküli selejtezőket – 1996-tól nem osztanak csapatérmet az olimpián, már hendikepes rendszerben zajlik a futás, a rajt a négy szám utáni állás és különbségek szerint történt, aki először célba ér, nyer – 1997-ben a 300 méteres úszásból 200 méter, a 4000 méteres terepfutásból 3000 méter lett, a terep már nem a klasszikus, hegyes-völgyes, emelkedőkkel-lejtőkkel tarkított pályát jelenti, kisebb távokból álló köröket teljesítenek, a szintkülönbség helyett az ívek és a fordulók vették át a főszerepet
A triatlon mása az eredeti ötletnek
A változásokat az öttusa versenyképességének fenntartása, a televíziós közvetítések és a versenyek látványosabbá, egyszerűbbé tétele diktálta. A lovaglásnál felvetődött, hogy helyette például evezzenek, motorozzanak vagy kerékpározzanak a versenyzők. A sportágból kinőtt a téli „kéttusa”, a biatlon és a másik véglet, a triatlon, amely lebonyolítását tekintve megdöbbentően hasonlít a fentebb említett coubertini kívánsághoz.
Száz év alatt az öttusaversenyek az egész világgal együtt felgyorsultak, összesűrűsödtek. Balczó András és társai még majdnem egy héten át versenyeztek, csak a vívás reggeltől estig tartott. A maiaknak egy napjuk van, ha jó formában vannak, mire észbe kapnak, már meg is nyerték a versenyt. ---- H ---- &
