Segítség kell a futballnak!

1. Szakmai csőd: Jó vezetők nélkül

Magyarországon arról papolnak, milyen fontos a minőségi edzőképzés, de szakmai téren nem sikerül(t) előrelépni. Nálunk több mint negyven pro-licences edzőt tartanak nyilván, az extra minőséget képviselő Svédországban 2010-ig (!) mindösszesen nyolc szakember kaphat ilyen magas fokozatú diplomát, hiszen az északiak tudják, egy igazán képzett edzőnek évekig kell gyarapítani a tudását.

Megoldás

Teljes reform kell! A fiatalabb edzőknek el kell fogadniuk, hogy az élvonalbeli kispadig vezető út évtizeden át tartó tanulással van kikövezve, néhány tanfolyam még nem elég. Ha valóban hozzáértő, odafigyelő MLSZ-vezetőség dolgozna Magyarországon, a klubfutball sorozatos kudarcai kapcsán az önálló futballegyetem megalapításáért harcolna. A klubvezetők pedig akkor járnának jól, ha az utánpótlással foglalkozó kiváló szakembereket fizetnék meg, nem pedig a manapság hókuszpókuszoló „csodaedzőket”.

Mi kell hozzá?

Hol vannak a hozzáértő vezetők? A futballirányítás is szakma, az üzemi környezetből, az ilyen-olyan vállalkozások éléről a foci felé csábított üzletemberek nem tesznek csodát. A ma dolgozó vezetők tudása az edzők kirúgására és a szakvezetők rossz kondiciójú szerződtetésére korlátozódik, nem véletlen, hogy idehaza nincs valóban jó működő, üzleti sikert is felmutatni képes egylet. Aktív sportolóból lett csúcsvezetőt alig találunk a profi csapatoknál, olyat pedig egyet sem, akinek nagy tekintélye lenne az üzleti életben. Külföldi klubvezető, tanácsadó is kellene a haldokló magyar focinak.

Esély a felzárkózásra

Rövid távon semmiféle remény nincs a szakmai csőd felszámolására. A magyar edzői karnak nincsenek karizmatikus egyéniségei, ugyanazok az emberek öröklik egymástól a kispadot, s a belterjességtől döglődik minden. Ugyanez a helyzet vezetői szinten is, koncepció nélküli, ad hoc jellegű klubirányítás zajlik, a sportág zajos ügyei pedig pontosan megmutatják, milyen is a problémamegoldó képességük a focivezéreknek. ---- 2. Tulajdonosok: Kis foci, kis pénz

A magyar futballban nagyon kevés a magántőke: hiába befektető Szima Gábor (DVSC), Jámbor János (Vasas), George F. Hemingway (Bp. Honvéd), Kovács Péter (Újpest) és több más üzletember, ők sem lehetőségeikhez mérten, hanem a magyar futball nívójának megfelelően fizetnek. Ezért ugyan nem lehet a tulajdonosokat bántani, de a helyzet egyértelmű: kis foci, kis pénz.

Megoldás

Lottóötös, amerikai nagybácsi és egy-két hasonló kaliberű ötletünk azért lenne. Persze remény csak akkor van, ha egy üzletember végre nem tíz- vagy esetleg százmilliókat, hanem milliárdokat feccölne egy csapatba, mert a magyar futballban a kis pénz csakis a túlélésre, avagy a lassú haldoklásra elég. A Sparta Praha, a Steaua, a Levszki Szófia vagy a Legia Warszawa talán még befogható lenne.

Mi kell hozzá?

Egy bolond és gazdag ember, avagy vért izzadós, kínkeserves építkezés a semmiből a valamibe. De nálunk nem divat a vért izzadás: a kis pénz – játékosokra lebontva – igenis nagy pénz, olyan nagy, amely már kényelmessé teszi a labdarúgókat. Megvan a szép lakás, gyors kocsi, de kevés olyan magyar játékos akad, aki még szebb lakást és még gyorsabb kocsit akar úgy, hogy azért tesz is valamit. Marad a tespedés, amely itthon bajnoki címet vagy ezüstöt ér – nemzetközi téren meg annyit, amennyit a Vaduz és a Rabotnicski ellen láttunk...

Esély a felzárkózásra

A kirakatcsapatnak tartott Ferencváros széthullása mindennél ékesebben jellemzi a labdarúgás jelenlegi helyzetét. A tévék nem kíváncsiak a futballra, egy-egy fordulóban húszezer szurkoló vesz jegyet összesen, az állandó viták miatt rendkívül rossz a sportág megítélése, így a magyar foci eladhatatlan a piacon. A következő öt évben várhatóan ugyanez a pénz lesz majd jelen a futballban, mint most, amely a stagnáláshoz és az icipici sikerekhez (egy-két rangosabb BL-selejtező vagy UEFA-kupa-meccs, néhány válogatott győzelem) elég, a feljebb lépéshez kevés. Hosszú időre berendezkedhetünk a világranglista hetvenedik- nyolcvanadik helye körül. ---- 3. Játékosmentalitás: Legalább a cipőt pucolnák ki

Játékosmentalitás? A megfogalmazás úgy pontos, hogy nincsenek igazán képzett, profi játékosok a magyar futballban, emígyen nincs profi mentalitásuk sem. Persze miért is lenne, amikor semmiféle követelményt nem támasztanak velük szemben. Angliában a profik öltözőjébe belépő ifjakat inasnak hívják, akik – merthogy így szól a szerződésük – bizony a profi státusban lévők cipőinek pucolásával kezdik a napjukat az edzések előtt. Ezzel nem az a cél, hogy megalázzák a játékosokat, hanem az, hogy tudatosítsák, a profi labdarúgó is dolgozó ember. Sőt a világ leginkább rajongott szakmájának a minőségi munkása, akinek tudása száz százalékát kell adnia a néhány év alatt, amíg profiként sok pénzt kereshet azzal, hogy tud küzdeni az edzéseken, meccseken. A magyar futballisták lelkét még a cipőpucolás gondja sem nyomasztja…

Megoldás

A hibátlan utánpótláskézpésre soha nem volt olyan nagy szüksége labdarúgásunknak, mint mostanság. A mai, profinak mondott labdarúgók pontosan úgy játszanak, ahogyan arra „megtanították” őket, ám roppant szerény képzettségüket egy rendkívüli adottság ellensúlyozza: a magyar gyerek manapság is úgy születik, hogy a génjeibe van égetve a futballtudás. Azonban a tehetséges gyerekeket tanítani kell, hogy legyen IQ-juk és legyen EQ-juk, azaz felnőttként már valódi profiként viseljék mindazt, ami a sikerrel és kudarccal együtt jár.

Mi kell hozzá?

Új pályákat kell építeni, edzőket kell tanítani, és intézményesíteni kell a labdarúgóoktatást (az általános és középiskolákban igenis a testnevelési tananyag része kell, hogy legyen a futball, és a diákokból verbuvált csapatokat versenyeztetni kell), mert az csak szemfényvesztés, az ideig-óráig a csúcson lévő futballvezetők kifogáskeresése, hogy néhány profi kollégium működése, a látványosan nagy pénzt felemésztő, ugyanakkor nyilvánvalóan egy szűk körnek megélhetési forrást jelentő utánpótlásprogram megoldást jelent a válságra. Szóval a játékosok mentalitása akkor változik meg, ha a futballberkeken belül is azt látják, hogy profik dolgoznak mindenütt.

Esély a felzárkózásra

Az Újpest és a DVSC szégyenteljes nemzetközi kupaszereplése alapján azt mondanánk, az előrelépésre nullával egyenlő az esély. Azonban néhány kiégett, ambíciójától megfosztott labdarúgó, C-kategóriás légiós ügyetlenkedése, a gyenge edzői munka miatti csúfság még nem rombolhat le mindent. A tizenhét, huszonegy esztendős korosztályt képviselő labdarúgók (élükön az MTK-ban játszó tehetségek) egyre markánsabban bizonyítják, hogy igenis van remény. Persze az öltözőkből nem lehet egyszerre kisöpörni minden rosszat, de az új szemléletű, mentalitású futballisták már ott toporognak a küszöbön... ---- 4. Profizmus: Csak az Eb-rendezés segíthetne

A magyar élvonalban tizenhat, azaz – a Vác miatt – tizenöt és fél profi csapat van. Ha a profi kifejezést nem a magyar, hanem a nyugat-európai értelmezés szerint használnánk, akkor színamatőr lenne a Nemzeti Bajnokság mindahány osztálya. Stadionok, edzőpályák, kiszolgálóhelyiségek tekintetében és a labdarúgáshoz kapcsolódó minden egyéb téren óriási a lemaradás az átlagtól is, és bizony itt csak külföldről jöhet a segítség: úgyhogy szurkoljunk derekasan, hogy mi rendezhessük a 2012-es Európa-bajnokságot.

Megoldás

A 2012-es hazai rendezésű futball Európa-bajnokság rendkívül sokat érne a sportlétesítmények szempontjából, hiszen négy, európai mércével is kiváló stadion és számtalan edzőpálya épülne. Az igazán szörnyű persze az, hogy az Eb-pályázat az utolsó mentsvárunk: saját erőből, saját tőkéből – és ami legalább ennyire fontos – saját elhatározásból az égvilágon semmi sem megy.

Mi kell hozzá?

Természetesen jó lobbi és némi égi segítség. A felbuzdulás most nagy, ám egy kedvezőtlen decemberi döntés teljes apátiát jelentene, és félő, hogy a kudarc még inkább elvenné a kedvét mindenkinek a magyar futballtól.

Esély a felzárkózásra

Minőségi stadionok csak az Eb miatt épülhetnek. Ha most nem, akkor netán négy év múlva, a következő, talán már sikeres pályázat után, ám addig a természetes erózió sokat rontana a pályák a komfortélményein... Műfüves pályák tekintetében jobb a helyzet, a kisebb beruházás miatt viszonylag sok, de messze nem elég készül. De nekünk minden kis dolgot meg kell becsülnünk: azt is, amikor befedik az Újpest-stadion nézőterét, és azt is, amikor az ezerlelkes kis település focizni vágyó negyven lurkója számára tizenötmillió forintból létrehoz egy focipályát. ---- 5. szurkolók: Kit érdekel már egy nagy égés?

Augusztus eleje van, és az eddigi nyolc hónap leglátogatottabb hazai mérkőzése a Formula–1-es Pilótaválogatott–Hungarian All Stars meccs volt, ami futballszakmai szempontból nem tekinthető mérvadónak. Ez persze a magyar labdarúgás kritikája, amely képtelen megtölteni akármilyen kicsi stadiont is. Ráadásul a maradék néhány ezer fanatikus egy része csak a balhé miatt jár meccsre, és bizony a húzósabb táborok vezérei nyugodtan pszichés terror alatt tarthatják saját játékosaikat, ami legalábbis gyomorforgató.

Megoldás

Rendkívül szigorú fellépés és törvényi szabályozás. Csak az a gond, hogy az elmúlt tíz évben is tudtuk, hogy mi lenne a megoldás, mégsem történt az égvilágon semmi, úgyhogy a fenti mondatot jó eséllyel leírhatjuk tíz év múlva is...

Mi kell hozzá?

Hinnénk, a rendőrök felvonulása, a biztonsági szolgálatok megerősítése, Bede Ferenc bíró kommandósok általi kimentése, és a senkibe bele nem kötő miskolci buszok szétverésének megakadályozása elsősorban pénzkérdés. Pedig nem feltétlenül. Inkább akarati kérdés. Hogy szeretnénk végre valóban békét, vagy nyugodtan terítsen be továbbra is mindent az a mocsok, ami most van. Sajnos a jelek szerint az akarat még a pénznél is nagyobb hiánycikk.

Esély a felzárkózásra

Egyre kevesebb igazi futballszurkoló van Magyarországon: harminc éve dühöt, húsz esztendeje szégyenkezést, öt-tíz éve harsány nevetést váltott ki egy-egy óriási égés (Marseille, Irapuato, Budapest, majd Belgrád). Erre fel 2006-ban az Újpestet megalázta valami liechtensteini csapat, a Debrecent agyonverte egy ismeretlen macedón alakulat, mi pedig megvontuk a vállunkat, hogy akkor most mi van. Bennünk, a jó fociért szurkolókban alig maradt érzelem: a kilátástalan magyar futball kiölte belőlünk. ---- Vélemények: van-e még ennél lejjebb?

Kovács Kokó István korábbi ökölvívó
„Mindig azt gondoltuk, nincs lejjebb, aztán kiderült, hogy van. Az eredmények fájdalmasak, de szerintem sajnos már egyáltalán nem meglepőek. Az igazi tragédia, hogy ez az állapot egy tendencia része, és félő, egyáltalán nem vagyunk még a végén. Szintén borzasztó, hogy régebben halálra idegesítettem magam egy rosszabb eredmény miatt, ma már az sem érint meg nagyon, ha nyaralás közben azt hallom, kizárták a Fradit.”

Rudolf Péter színművész
„Nem lehet figyelmen kívül hagyni az ország gazdasági helyzetét az örökös kishitűségünkkel együtt. Az nem létezik, hogy jóformán csak nálunk veszteséges az, ami a világon szinte mindenütt bombaüzlet. Mi lehet a baj? Csak rövid távon gondolkodnak a befektetők? Létezik, hogy egy ember van, aki az utánpótlásba invesztál? És az állam szerepe sem megkerülhető: fociakadémiákon nevelkedjenek a gyerekek, vagy drogozzanak? Nem demagóg a kérdés…”

Kemény Dénes pólókapitány
„Ha már van egyetlen ember, aki minőségi utánpótlást hoz létre, miért kell a legendás Bozsik József nevét belekeverni valami átláthatatlan programba? A magyar futballban nem lehet ráerőszakolni tizen-valahány klubra, hogy profi legyen és egyúttal tisztességesen adózó is. A dán modellt látom követendőnek: mindenki futballozzon kedvére a gimnázium, az egyetem vagy később a munka mellett, és aki elég ügyes, az eurómilliókat keres ebből külföldön.”

Harsányi Levente műsorvezető
„Ha mostantól a világ legjobb módszereivel választanák ki a jövő játékosait, csak tíz év múlva lenne ennek látható eredménye, így a közeljövőben nem várható fejlődés. A futballban lévő összes pénzt a gyerekekre kell fordítani. Semmi okosat nem kellene kitalálni, rengeteg példa van előttünk, hogy kell a semmiből minőségi futballt csinálni. Leszögezem: laikus vagyok, de minden vágyam, hogy a gyerekem egyszer kivihessem a Honvéd–Barcelona Bajnokok Ligája-elődöntőre.”

NS-összegzés: A tükör csúf képet mutat

Azt mondják, Magyarországon mindenki ért a futballhoz, és mégis, Magyarország az a hely, ahol a legtöbben és a legtöbbet szapulják a labdarúgást.

Márpedig tény, itt nem szeretik a futballt, és ezt a vélekedést – sajnos – alátámasztja, hogy az elmúlt tíz év alatt csak Budapesten több mint ötven pályát romboltak le, hogy az igazolt labdarúgók száma manapság alig több, mint hatvanezer, és hogy ezen statisztikai mutatón belül legalább annyi az öregfiúk-játékos, mint amennyi a gyerek labdarúgó. Említhetnénk azt, hogy a hét végi bajnoki fordulókban már annak is örülni lehet, ha húszezer ember jegyet vált a nyolc NB I-es meccsre, és újfent felháborodhatunk azon, hogy a futballfejlesztésre szánt milliárdok néhány év leforgása alatt kézen-közön eltűnnek, miközben fejlődés helyett visszafejlődés tapasztalható.

Mindennek tükrében egyáltalán nem meglepetés, hogy ma már egy liechtensteini vagy vaduzi csapat is előrébb tart, mint a magyar bajnok, valamint az ezüstérmes gárda, ami viszont mindennél szomorúbb, az az, hogy a kudarcok különösebben meg sem rendítik a szégyenben érdekelt (szak)embereket.

Azonban, hogy legalább némi lelkiismeret-furdalásuk legyen, megígérjük, a mostanihoz hasonló szubjektív összeállítással tükröt tartunk mindazok elé, akik nem küzdenek azért, hogy megyógyuljon súlyosan beteg futballunk.