Megelőlegezett bizalmat kapott

– Így kell visszatérni!
– Nagyon örültem, elhiheti – mondta Hrepka Ádám a Nemzeti Sportnak adott interjújában. – A térdem fájt, emiatt két bajnoki és egy kupamérkőzést kellett kihagynom, de arra a legszebb álmaimban sem gondoltam, hogy négy perccel a becserélésem után győztes gólt szerzek.

– És a szemtanúk szerint kimondottan látványos találattal döntötte el a DVTK– MTK meccset…
– Ha azt mondom, nem volt szép gól, hazudok, de „fényezni” sem akarom magam, maradjunk annyiban, nekem is tetszett.

– Pedig nem kellene szerénykednie: nyolc gólt szerzett az idén, meghívták a válogatottba, lenne oka a büszkeségre.
– Jól is érzem magam a bőrömben, és szenzációs lenne játszani Kanada ellen. Ha Várhidi Péter pályára küld, minden tőlem telhetőt megteszek! Tudom, ez így sablonos, de tényleg így érzem.

– Számított arra, hogy meghívják a keretbe?
– Titkon igen, de a sérülésem miatt aggódtam, hogy nem jövök rendbe a szerdai mérkőzésig. Végül felépültem, és már Diósgyőrben is pályára léphettem.

– Mit gondol, akár ön, akár a többi, a keretbe meghívott tizenéves srác már válogatott szintű futballista?
– Nehezet kérdez. Hogy a többiek érettek-e már erre, azt nem nekem kell megítélni, magamról azt gondolom, még kevés nemzetközi tapasztalatom van. Igaz, hogy a korosztályos válogatott legutóbbi meccsein jól ment a játék, gólokat is szereztem, mégis leginkább a nyári, ausztriai felkészülési tornán, a német élvonalbeli Nürnberg és Wolfsburg elleni találkozókon kóstolhattam bele, hogyan is futballoznak az igazi profik. De ezt a két mérkőzést is hiba lenne akárcsak egy tétre menő nemzetközi kupameccshez hasonlítani, nem beszélve egy Európa-bajnoki selejtezőről. Itthon ezer néző előtt játszunk, egyszerűen nem tudjuk, mekkora élmény Athénban vagy Isztambulban kimenni ötvenezer őrjöngő szurkoló előtt a stadionba. Félre ne értsen, nem félnék ettől, csak azt mondom, nem ismerem az érzést, mert nem volt még benne részem. Persze kipróbálnám…

– Ön válogatott szintű játékos?
– Mihez képest? Nem ájulok el magamtól, hogy máris az A-válogatotthoz készülök, mert önmagamat csapnám be, ha elfelejteném: a múlt csalódásai, a sok fájó vereség generált olyan légkört, amelyben mi, fiatalok kerültünk előtérbe. Ez a közhangulat, nem tagadom, kedvez nekem és a többi fiatalnak, hiszen felhívhatjuk magunkra a figyelmet, megmutathatjuk, tehetségesek vagyunk. De szerintem téved, aki azt várja, mostantól minden meccset megnyerünk. Ez a célunk, higgye el, de a realitás azt mondatja velem, bármilyen érdemi eredmény, előrelépés csak hosszú távon remélhető. Szeretnék megragadni a keretben, és tapasztalatokat gyűjteni, tanulni minél többet, de tudom, sokat kell még fejlődnöm ahhoz, hogy igazán jó játékos legyek.

– Miben?
– Izomban. Leginkább mielőbb megerősödnék, hogy keményen ütközzek, és a párharcokból győztesen kerüljek ki, így hetente többször is felbukkanok a konditeremben.

– Mit gondol, ki a három legjobb magyar csatár?
– Ez sem könnyű kérdés!

– Hrepka Ádám vagy csapattársa, Németh Krisztián ott van a dobogón?
– Dehogyis! Nem, szerintem nem, vagyis… Még nem tartunk ott. De nem kerülöm meg a kérdést, az előző bajnokságban az újpesti Rajczi Péter játéka tetszett nekem.

– Ne haragudjon, a magyar mentalitást ismerve kérdezem: nem nehéz észnél maradni? Úgy értem, ahhoz képest, hogy csak áprilisban lesz húszéves, negyvenöt bajnoki mérkőzésen huszonkét gólt szerzett, immár válogatott kerettag, még beképzelt is lehetne. Nem tart attól, hogy túlságosan elbízza magát?
– Viccel? Garami Józsi bácsinál? Erről szó sem lehet, a szakmai igazgató kiváló pedagógus, ő figyel rá, nehogy bárkivel elszaladjon a ló. A földön járunk, Józsi bácsi is azt mondja, ez megelőlegezett bizalom. Ám alig várjuk, hogy megmutassuk: tudunk élni vele.

---- J ---- I