Foci nélkül nincs üzlet

A történet kiindulópontja, hogy előbb felépült, majd öszszeomlott a szocialista klubmodell. Megélt néhány évtizedet, ám a rendszerváltás óhatatlanul magával sodorta. Eltűntek a nagy, többé vagy kevésbé bőkezű bázisok, szétestek a szakszervezetek, a minisztériumoknak nem maradt egyetlen fillérjük sem az élsport eltartására. A futball történelemkönyvéből emlékezhetünk olyan csapatokra, mint például a Bástya, amely mögött az Államvédelmi Hatóság állt, de az utolsó pillanatig is létezett például a Belügyminisztérium által pénzelt Újpesti Dózsa és a honvédség elitgárdája, a Bp. Honvéd is. Bár talán a pénzelés nem is egészen pontos kifejezés, hiszen jóval többről volt szó: amelyik terület magasabb hatalmi pozíciót vívott ki magának, az a sportban, azon belül a futballban is előnybe került. Az említett Újpesti Dózsa és Bp. Honvéd a behívásokkal is alakítgathatta a keretét, de például volt olyan válogatott futballista, aki vidékről azért igazolt a Vasasba a Ferencváros helyett, mert a szakszervezetek főnöke egy kézmozdulattal utalhatott ki neki lakást, míg utóbbi legfeljebb a csónakházát tudta felajánlani.

Felelőtlen ígérgetők, szerencselovagok

A kilencvenes évek elején ezeket a különbségeket elmosta a történelem vihara: csaknem minden klub egyformán elszegényedett, és a befolyás is a múlté lett. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a labdarúgás kezét egyik napról a másikra engedte el az állam, ami egyrészt nagyon helyes, hiszen miért kellene profi futballisták zsebét mondjuk a szakszervezeti tagdíjakból vagy az adófizetők pénzéből tömni, másrészt viszont a hatás katasztrofális volt. Az addigi kényelemben tobzódó klubvezetőket – akiknek a zöme már mindenütt alkalmatlannak bizonyuló, úgynevezett „ejtőernyős” pártfunkcionárius volt – felkészületlenül érte, hogy hirtelen kihúzták a lábuk alól a talajt, de el kell ismerni: a rátermettek sem igen boldogultak az új helyzettel. Kétségbeesetten szaladgáltak szponzorok után, ám a hazai cégek legfeljebb a hideg vízre valót adhatták, a külföldi multik pedig inkább megszüntettek klubokat, mintsem támogatták volna a magyar sportot.

Ekkor virradt fel a szerencselovagok napja. Felelőtlen ígérgetők, szereplési vágytól fűtött, rövid távú és persze a gyors haszon reményétől hajtott szélhámosok bukkantak fel jó néhány klub élén, hogy aztán számításaik megtalálásával vagy anélkül, gyorsan el is tűnjenek a sülylyesztőben. Csupán az esetleges perek elkerülése végett maradjunk a Siófok példájánál: ott egy André Ritter nevű német ember a fél válogatottat a Balaton partjára csábította, majd amikor fél év múlva elfogyott a pénze, úgy tűnt el, hogy még csak el sem köszönt. És ez bizony nem számított egyedi esetnek.

Elkapkodott döntés, teljes elszegényedés

Akkor telt be a pohár , amikor a klubok kevés bevételük minden fillérjét elköltötték, így nem jutott pénz az illetékekre, a társadalombiztosításra, és azt hitték, a hoppon maradt állam megkegyelmez nekik. Ez meg is történt, ám a Horn-kormány egyik utolsó intézkedéseként az új sporttörvény előírta, hogy a csapatsportágakban a profi kluboknak gazdasági társaságként kell működniük. Az már Kovács Attila akkori MLSZ-elnök túlbuzgóságán múlott, hogy a változást azonnal keresztül is verte a gazdasági szempontból a templom egerével egy szinten álló csapatokkal, holott a törvény adott némi mozgásteret és időt az átmenetre. Megalakultak az alultőkésített kft.-k és részvénytársaságok, de az anyagi csőd fenyegetése azóta is folyamatosan ott lebeg labdarúgásunk fölött. A sporttörvény azóta módosult, és manapság a bajnokságok nyíltak, azaz nevezhetnek egyesületi formát választó, klasszikus klubok is, és elméletileg ezért tehető fel a kérdés: vajon melyik forma az üdvözítőbb?

Vagy: kihúzná-e a bajból a fuldokló csapatokat, ha a gazdasági társaságok visszaalakulnának egyesületekké?
Citálhatunk külföldi példákat, de azok nem felelnek sem egyértelmű igennel, sem egyértelmű nemmel. A Manchester United például kacagva boldogul a tőzsdén, s az angol profi csapatok zömét gazdasági társaságok működtetik, valódi és tőkeerős tulajdonosokkal, ami arra utal, ez a követendő út. Ám máris felbukkanhat előttünk az egyesületi formában működő Bayern München, amely így is tudott Bajnokok Ligáját nyerni, de ezen a térfélen sorakoznak az olasz és a spanyol csapatok is – egyik bajnokságra sem mondhatjuk, hogy a futottak még kategóriájába tartozna.

Az egyesület nagy előnye lehet, hogy az a tagok összességéből áll, a szurkolók magukénak érzik, nem kell minden szigorú gazdasági szabályozásnak megfelelni, ám hátránya, hogy döntési folyamatai kaotikusabbak. A szurkoló érdeke az, hogy minél olcsóbban nézhesse, hogyan nyer a csapat, akik viszont nagy összegekkel támogatnak egy-egy klubot, szeretnének haszonra szert tenni. Az érdek csak a siker vágyában találkozik, hiszen az üzletember mégiscsak a szurkolók pénzét veszi el, és ebben a helyzetben nem közömbös, melyik érdek képes felülkerekedni a másikon. A gazdasági társaságban mindez sokkal tisztább: a befektetők diktálnak, ők döntenek – lásd például Roman Abramovicsot, a Chelsea urát.

Valami közösnek mégis kell lennie a két formában, ha másutt mindkettő nagyszerűen működik. Ezt hívják bevételnek.
A lényeg ugyanis ugyanaz: az edzők maradéktalanul felkészült játékosokat nevelnek, a menedzsment kifogástalan szakszerűséggel irányít, a szurkoló pedig szurkol, rajong, és ezért hajlandó a zsebébe nyúlni. Azaz van mit és kinek eladni.

Szappanra sem lenne elég a bevétel

Válasszunk bármilyen formát, a jegybevételek, a televíziós jogdíjak elengedhetetlenek az élethez, s nálunk mindkettő elenyésző. Egy magyar egyesület annyi tagdíjat sem lenne képes összeszedni, amennyit például a Barcelona tisztálkodószerekre költ a maga bevételeiből. Ez az összeg csak az éhenhaláshoz lenne sok, a túléléshez kevés. Forrás lehet még a játékospiac, amely ugyancsak halott nálunk, bár jótékony hatása lehet a kényszerű fiatalításnak, ám ez most nem ide tartozik. Az állam is áldozhatna rá, hogy visszacsalogassa a gyerekeket a sportágba, ám nem teszi, és az ország helyzetét nézve a közeljövőben nehezen teheti meg.
Magyarán: ha valaki labdarúgásunk rákfenéjének a klubszerkezetet nevezi meg, az mellébeszél. Amíg nincs olyan futball, amelyre tízezrek kíváncsiak a lelátókon, és milliók nézik a televízióban, amelynek a relikviáit tömegek vásárolják, addig nem igazán lényeges kérdés a forma.
Lehet egyesület, lehet társaság: két csóró szülőnek sohasem születik gazdag gyereke. ---- A ---- S