Az erő helyett az ész győzött Londonban

„Mit csinál, maga, Lakat! Ez úriemberek sportja! Eddig mi támadtunk, most ők következnek” – förmedt rá az ellenfelet már a saját térfelén letámadó Fradi-újoncra Lázár Gyula, a „Tanár úr”, valamikor a negyvenes évek végén. És így ment ez még később is, hiszen tessék csak megnézni a csodálatos 6:3 statisztikáját: a 90 perc alatt csupán egyszer szabálytalankodtak a magyar „parancsnok”, Puskás Ferenc ellen.
Más volt az a játék. Szebb? Jobb? Látványosabb?

Régen játék, ma már igazi háború

A jó ég tudja. Inkább csak más. Talán cifrább, talán játékosabb, de mindenképpen finomabb és lassúbb. Így persze más szépségeket kínált a rajongóknak. A lassúság természetesen csak relatíve értendő, mert azért akkoriban is az nyert, aki gyorsabban futott, passzolt, reagált, gondolkozott. Jószerével az különböztette meg egymástól a futballistákat – természetesen ez a zsenikre nem vonatkozik –, hogy milyen gyorsan tudták végrehajtani az éppen aktuális játékelemet, trükköt, cselt, levételt, lövést. Ami pedig a finomságot illeti, a mai meccsek már ütközetek, csaták földön és a levegőben. És minden meg van engedve. A siker a minden, az eredmény! És az eredmény mindent igazol, a győztes pedig mindent visz. Ez már nem korrekt úriemberek elegáns játszadozása, hanem Materazzik anyázása, Zidane-ok öklelése.

A merev futball nem hozhatott sikert

S meglehet, a váltás, az átállás azzal a bizonyos 6:3-mal kezdődött. A londoni magyar diadal nemcsak az angol labdarúgás alapjait rengette meg, döntően hatott a világfutball fejlődésére is. Csak ámult-bámult a Wembley népe, mint semmisül meg verhetetlennek hitt válogatottja. S a többség talán érezte: minden korábbi futballelképzelés feledésbe merülhet, a magyar csapat forradalmasította a labdarúgást.

De nézzük, miről is volt szó. Európa válogatottjai többnyire a húszas évek közepén elterjedt, a lesszabály módosítása után kialakult, úgynevezett WM-rendszerben futballozott. Ez azt jelentette, hogy három védő (jobbhátvéd, középfedezet, balhátvéd) előtt két középpályás (jobbfedezet, balfedezet – rég elfeledett kifejezések), míg elöl két támadó középpályás (jobbösszekötő, balösszekötő), illetve három csatár (jobbszélső, középcsatár, balszélső) szerepelt. És WM-rendszerben játszott a magyar válogatott is, legalábbis papíron. Mert a rendszer merevsége, különösen amikor emberfogásra alkalmazták, világosan megmutatkozott. Ezért gondolta úgy néhány magyar edző – például Bukovi Márton, Sebes Gusztáv –, hogy oldani kell a merevségen: jöjjön a sokmozgásos, rövid paszszos, helycserékre épített, gyors játék, persze nem mellőzve a tért ölelő átadásokat sem.
Az angolok inkább az erőre építettek, s ha történetesen kötélhúzás van 1953. november 25-én, bizonyára kihúzzák Puskásékat a Wembleyből.
De futball volt, és abban sokkal, de sokkal jobbak voltunk.

Hat hónappal korábban már volt egy nagy magyar győzelem, hiszen 1953. május 17-én a római Olimpiai Stadion avatóján az Aranycsapat úgy verte meg 3:0-ra az olaszokat, mintha Tárnokon játszana edzőmeccset. Már ezen a mérkőzésen is újszerű taktikával lepte meg Sebes Gusztáv a világot. A három védő, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály előtt amolyan – mai kifejezéssel élve – beállósként Zakariás Józsefet szerepeltette, a gyors Budai II Lászlót visszavonta a jobb oldali futó pozíciójába, a szervezést pedig a zseniális Bozsik Józsefre bízta, a centerből hátrébb rendelte Hidegkuti Nándort, s a balfedezet helyére Puskás Ferencet vonta vissza. Elöl csupán, amolyan ékként, Kocsis Sándort hagyta, s a bal oldalon a szélvészgyors Czibor Zoltán segítette a támadásokat. Az akkori felállás manapság leginkább a 4–3–3-as szisztémának felelne meg azáltal, hogy Budai II a jobb oldalon némi védekező feladatot is kapott.

Sok gólt kaptunk, még többet rúgtunk

Úgyhogy ez lényegesen defenzívebb taktika a WM-nél, ennek ellenére feltűnő, hogy így is milyen sok gólt kapott az Aranycsapat. Igaz, tehette, mert aztán a csatárok – meg persze Bozsik – lényegében a világ legjobbjai voltak, vagy azok közé tartoztak. Ha Grosics kapott egy gólt, Puskásék rúgtak helyette kettőt, gyakran többet is.
Ez volt ám a futball, át is vette a világ! Még a brazilok is, ők persze új nevet, 4–2–4-et adtak „forradalmian új” játékrendszerüknek. Meglehet, a nosztalgia mondatja sokakkal, hogy az volt a szép, az volt az igazi, mert akkor még a játékosok barátságban voltak a labdával, hiányoztak az otromba durvaságok, s valóban játék volt a játék. Az ellentábor azzal érvel, hogy az erő és a gyorsaság elsöpörné az úriemberek jópofa játékát. S meglehet, az új futball híveinek van igazuk, valóban sok mindent eldönt az idő és az erő, csakhogy a labda is ott van a pályán, és egyáltalán nem mindegy, kinél. Ami pedig az akkori és a mai labdarúgás szépségét illeti, butaság ezen vitatkozni. A luxushajónak és a szuperszonikus gépnek is megvan a maga szépsége, így aztán fölösleges a Titanicot a Concorde-hoz hasonlítani. Úgyhogy, amíg futball van, Puskásék is vannak. Nélkülük nem szabad, és nem is érdemes a világ labdarúgásáról beszélni.
Az persze más kérdés, hogy a róluk való beszélgetés, a velük történő állandó példálózás és összehasonlítás aligha segít labdarúgásunk jelenlegi helyzetén. ---- Könyvtárnyi irodalma van már az 1954-es berni vereségnek. Sokan elmondták, szerintük miért veszítettünk, megnyugtató választ azonban a mai napig nem kapott a honi közvélemény. Igaz, 52 év távlatából nehéz megítélni a történéseket, de talán nem haszontalan csokorba szedni a sokszor elhangzott verziókat.
Ami biztos: a magyar válogatott nem változtatott taktikáján, játékrendszerén, viszont változás történt az összeállításban. Budai II László helyett Tóth Mihály került a kezdőbe, s mert Tóth balszélső, ezért Czibor Zoltán a jobb oldalon kapott helyet. Sokak szerint Sebes Gusztáv szövetségi kapitánytól baklövés volt ez a váltás, noha Czibor a Komáromi AC színeiben korábban játszott a jobb oldalon. No de szerepel más is a vélhető okok között. Veszítettünk, mert a mérkőzést megelőző éjszaka a szálloda ablaka alatti zene miatt képtelenség volt pihenni, s mert az esős időjárás rendkívül nehézzé tette a talajt az Uruguay elleni mérkőzésen alaposan elfáradó magyar válogatott számára. Veszítettünk, mert a válogatott menedzsmentje amatőr módon dolgozott. Veszítettünk, mert a német Turek szenzációs formában védett – a németek 90 perc alatt mindöszsze nyolcszor rúgtak kapura, ebből három gól született –, a mieink huszonötször próbálkoztak, de csak kétszer találtak a hálóba. Veszítettünk, mert Puskás Ferenc sérülten vállalta a játékot. Veszítettünk, mert Zakariás József 2:0-s vezetésnél gyengén adta haza a labdát, s hibáját Morlock könyörtelenül kihasználta, mert Lantos Mihály a németek szöglete után szabadon hagyta Rahnt, aki aztán egyenlített (2:2). Veszítettünk, mert Ling játékvezető Kocsis Sándor nyilvánvaló buktatása után 11-es helyett kirúgást ítélt a németek javára, s mert az angol bíró 3:2-es német vezetésnél nem adta meg Puskás Ferenc szabályos gólját.

Az Aranycsapat igazi szakértője a 75 esztendős Várhidi Pál, aki az évszázad mérkőzésén a kispadon ült, s tagja volt az 1954-es svájci világbajnokságon a keretnek.
„Ennyi év távlatából is tudomásul kell vennünk, hogy a németek jobbak voltak nálunk – ismerte el Várhidi Pál. – Semmivel sem volt rosszabb válogatottunk, mint nyolc hónappal korábban Londonban, de Svájcban a döntőre rettenetesen elfáradt a csapat. Több összetevője is volt a kudarcnak. A finálé előtt a brazilok elleni mérkőzés sokat kivett a lábakból, amit egy nem kevésbé nehéz, Uruguay elleni elődöntő követett. Azon a mérkőzésen sáros, mély talajon, hoszszabbítás után kerültünk a döntőbe. Ott szintén esett az eső, Puskás szabályos gólját nem adta meg a játékvezető, ráadásul előző éjjel a szállodánk elé vezényelt zenekartól hajnalig nem lehetett pihenni. Sepp Herberger német szövetségi kapitány tanult a korábbi vereségből, és játékosai szétfutották a fáradt magyarokat. Ha ezt a mérkőzést egy héttel később játsszuk, akkor semmi gondunk nem adódik.” ---- Bármennyire is hihetetlen, ám de igaz: Brazília sokat tanult a magyaroktól. Talán éppen ennek köszönheti, hogy világbajnokságot nyert 1958-ban, hiszen az Aranycsapat taktikáját továbbfejlesztve, Svédországban már egy új játékrendszert – 4–2–4 – alkalmazott, s ezzel, no meg Pelé szenzációs játékával meglepte a világot. Bár a brazilok nem közvetlenül az Aranycsapattól eredeztetik a győztes taktika alapjait, de a magyar kapcsolat nem kerülhető ki: Guttmann Béla 1957-58-ban a Sao Paolo FC trénere volt, s az a Vicente Feola volt a segítője, aki később az 1958-ban vb-győztes válogatottat irányította szövetségi kapitányként. A szakember elismerte, hogy a magyar edzőnek óriási érdemei voltak a vb-aranyban.
Brazília később még négyszer lett világelső, legutóbb 2002-ben. Bár az idei németországi vb-én nem került a legjobb négy közé, mégis Ronaldóék játékát csodálja a futballvilág. Nem véletlenül, hiszen látható, hatalmas változáson ment át a korábban az egyéni képességekre, az improvizációra épülő futball. Ma már senki sem kerülhet az elhíresült Copacabanáról válogatott közelébe, még akkor sem ha a fülén szambáztatja a labdát. Brazíliában is a szervezettség, a tudatos munka jellemzi a labdarúgást: hatalmas munkával feltérképezték az utánpótlást, s mert utánpótlás-nevelő központokat hoztak létre, már nem az utcán és tengerparton pallérozódnak a brazil tehetségek. Náluk is „iparszerűvé” vált a futball, amely sok kiváló labdarúgót és még több pénzt termel, mert a legkivállóbbak Európa élcsapataiban rúgják a labdát. A brazil válogatottra a szervezettség, a fegyelem a jellemző, s a legcélravezetőbb rendszerben futballoznak. Manapság már az Európában honos 4–2–3–1–es hadrend a leginkább elfogadott – hol van már a négy csatár –, persze megőrizve a játékosok kreativitását, rögtönzőkészségét. Brazíliában is az eredmény számít, ennélfogva a korábban remek támadófutballt produkáló válogatott jóval nagyobb hangsúlyt fektet a védekezésre, a biztonságra. Sokak szerint éppen e rendszer szorítja béklyóba a brazil labdarúgást.

Az ötvenes években az Aranycsapat volt a világ legjobb válogatottja, míg napjainkban Brazília vezeti a FIFA-világranglistáját. Csank Jánost, a korábbi szövetségi kapitányt kértük meg, hasonlítsa össze, miben rejlik a két csapat erőssége.
„A maga korában mindkét válogatott a legjobb a világon, valamint csapategységben is erősnek bizonyultak – mondta Csank János. – Abban az időben hét világklasszissal álltunk fel, és forradalmasítottuk az úgynevezett WM-játékrendszert. A londoni hat hármon is már az új taktika szerinti felállásban játszottunk, ami azt jelentette, hogy Hidegkuti Nándor rendre vissza vagy kihúzódott a szélre, magára vonva ezzel Billy Wright figyelmét. Nem véletlenül volt a kullancs a védő beceneve, hiszen ebben a szituációban is követte a reá bízott embert, viszont így utat nyitott a Puskás, Bozsik kettősnek. Később a brazilok kezdtek ilyen felállásban játszani, és a futballvilág is brazil rendszerként ismerte meg az újítást. A mai brazil válogatottnak talán annyi a hátránya az Aranycsapattal szemben, hogy taktikai repertoárját ismeri az egész világ.”