„A tenyerükön hordoznak”

– Milyen idő van Nápolyban?
– Nem valami jó. Csak tizenöt fok – mondja Nagy Mariann.

– Idehaza azért sokan elfogadnák…
– De eddig húsz fok volt, ráadásul most az eső is esett! Nem véletlenül játszom mindig délen. Egyébként most végeztem az utazási irodában, a repülőjegy-foglalást intéztem.

– Karácsonyi villámlátogatás?
– Még nem biztos, hogy mehetek. Csak két nap szünetünk lesz, huszonhatodikán délután már edzünk. Ha erről a tréningről nem enged el az edzőm, Paul Giribaldi, akkor maradok.

– Mit gondol, elengedi?
– Remélem. Három éve ő az edzőm, de három különböző csapatnál dolgoztunk, illetve dolgozunk együtt. És ami a legérdekesebb: mindannyiszor véletlenül kerültünk ugyanahhoz az egyesülethez.

– Még csak harmincéves, a másodosztály egyik legjobb játékosa. Miért nem szerepel az A1-ben?
– Az A2-ben játszani semmivel sem könnyebb, mint az élvonalban. Itt több csapat indul, több meccs van, hosszabb, megerőltetőbb a bajnokság. Harminc pontot ütök meccsenként, vezetem a pontlistát, de az A1-ben csak egy lennék a sok légiós közül, itt pedig én a vagyok „a” külföldi! Több sikerélményem van, a tenyerükön hordoznak, több pénz is kínálnak, ami szintén nem mellékes. Persze ha nem játszom jól, és kikapunk, engem vesznek elő először, de ez így van rendjén.

– Melyik volt szakmailag a legértékesebb idénye?
– Ez összetett dolog, hiszen huszonhárom évesen másként játszik az ember, mint harmincesztendősen. Érzésem szerint például tavaly Rómában jobb voltam, mint annak idején a Tenerifében, amikor bronzérmesek lettünk a Bajnokok Ligájában.

– Általában harminc pontig jut egy mecscsen. Hogyan csinálja?
– Leggyakrabban engem foglalkoztat a feladó. Aminek persze oka van. Csapatunk másik légiósa, a bolgár ütő nyolc hónapja szült, még nincs jó formában. Remélem, már nem sokáig lesz így, nekem fontosabb a csapat sikere, mint hogy vezessem a listát. Üssek inkább csak húsz pontot, de legyen valaki, aki szintén beüt húszat!

– Megkülönböztetett figyelmet kap az aktuális ellenféltől?
– Persze! A kettes blokk fix, de gyakori a hármas is. A csapattársaimra így legfeljebb egy védekező játékos jut, de sajnos nem mindig tudják megoldani a feladatot. Ha velem szemben csak egy blokkoló tűnik fel, komolyan mondom, megijedek. Volt már ilyen. Láttam, hogy csak egy lány ugrik, nem értettem, mi történt, el is rontottam az ütést.

– Nyáron került Olaszországba a tizennyolc éves Horváth Dóra a Riso Scotti Paviához az A2 Ligába. Igaz, hogy gyakran hívja őt telefonon, segít neki?
– Persze. Amikor Ausztriába kerültem, nem beszéltem németül. Amikor Olaszországba jöttem, nem beszéltem olaszul. Aztán Spanyolországba mentem, ott az olasznak hála már könnyebb helyzetben voltam, de tudom, milyen nehéz beilleszkedni egy ismeretlen ország ismeretlen emberei közé. Elég régen játszom külföldön, tudom, mit vár el az edző meg az elnök, és tudok hasznos tanácsokkal segíteni. Ez számomra természetes. Egyébként Dórit még nem láttam játszani, de eddig csak jót hallottam róla. Sorra hívnak az ismerősök meg a menedzserek, azt kérdezik, miért nem mondtam, hogy ilyen játékosok vannak Magyarországon!

– Két éve nem szerepel a válogatottban. Miért?
– Mert semmi értelmét sem láttam. Dambendzet Nathalie, Pesti Anikó és én megbeszéltük Ludvig Zsolt szövetségi kapitánnyal, hogy nem megyünk többé a nemzeti csapatba. Kétezer-négyben, a fehéroroszországi B-csoportos Európa-bajnoki selejtezőtornán mezek helyett csak XXL-es, tízforintos kínai pólókat kaptunk. Ezekben kellett megjelennünk, s amikor a vezérkar tagjainál az okokról érdeklődtünk, azt a választ kaptuk, hogy rossz a szövetség anyagi helyzete. Mert a fehérorosz vagy mondjuk a román szövetségé jobb volt, ugye? Nem valószínű… Azon a tornán a labdaszedőknek is márkásabb pólójuk volt, mint nekünk. Egyébként az évek során egyre inkább kicserélődött az összes válogatott, nálunk is eljött a fiatalítás ideje.

– Öregnek érzi magát?
– Egyáltalán nem, de manapság már egyik válogatott sincs tele korombeli játékosokkal. Persze még sokáig szeretnék röplabdázni, addig, amíg a fizikumom engedi. ---- T ---- &