„Édesapám is büszke rám ”

Amikor Várhidi Péter 1976-ban szerződést kapott Újpesten, a lila-fehér csapat edzőjét Várhidi Pálnak hívták. Ha valaki azt hiszi, hogy a papa az évek során akár picinyke lehetőséget is adott a fiának, hogy a lilák nagycsapatában bizonyítson, bizony téved. Várhidi Péter sok-sok év múltán, 34 évesen mutatkozhatott be az NB I-ben a BVSC játékosaként. Hiába volt évekig a nagy kedvenc, az Újpest szerződtetett játékosa, hiába jutott neki olykor néhány kupameccs, barátságos találkozó, a bajnoki összecsapásokon rendre a válogatott Tóth József viselte a négyes számú mezt. Közben persze jöttek az ajánlatok a vidéki NB I-es kluboktól, de Várhidi Péter tősgyökeres pesti srácként inkább a másodosztályú Ganz-Mávagot választotta. Micsoda meccsek voltak a Kőbányai úti sporttelepen, sokszor hatezer néző előtt! Várhidi Péter erről is mesél, mint ahogy sikeres edzői pályafutásáról is.

– Évek óta nincs már meg a Ganz Mávag-pálya. Ez az új világ begyalulta, bedarálta azt is, de biztos vagyok benne, ha olykor a Kőbányai úton autózik, önkéntelenül az ódon lelátókat keresi.
– Néhány napja eszembe jutott egy Szeged elleni bajnoki meccs – mondta Várhidi Péter. – Úgy készültünk arra az összecsapásra, mintha világbajnoki döntő lenne. Ha győzünk, megelőzhetjük a szegedieket, és feljuthatunk az NB I-be. Ez volt a tét. Illetve ez lett volna, ha nem jön be az öltözőbe az elnökünk, és nem mondja azt: uraim, büszke vagyok rá, hogy a Ganz-Mávag futballcsapata ilyen remekül szerepel a másodosztályban, de egyszer és mindenkorra jegyezzék meg, szó sem lehet feljutásról. Úgyhogy kéretik visszafogott teljesítményt nyújtani a nagy rivális Szeged ellen.

– Mi meg csodálkozunk, miért beteg a magyar futball.
– No igen, akkor sem volt minden rendben, bár a mai viszonyokat ismerve egészen megdöbbentő, hogy a Mávag-pályán rendszeresen hat-hétezren nézték a meccseinket. Én nyolcvanban kerültem a Ganzhoz, miután megszüntették a tartalékbajnokságot.

– Erre nem emlékszem…
– Az MLSZ vezetősége úgy látta, hogy a tartalékcsapatban szereplő játékosok elkényelmesednek, nincs bennük motiváció, tűz és kellő lelkesedés. Így egy tollvonással megszüntette a „fakót”. Én is így kerültem a Mávaghoz, amely tulajdonképpen az Újpest fiókcsapata volt; kilencen jöttünk a Megyeri útról. Ott volt Erdélyi Károly a kapus, Birkás Péter, Herédi Attila, Bodnár István, Gyimesi Attila, Jurácsik Mátyás, aki később diszszidált, s még jó néhányan. Mondom, erős csapatunk volt, és hiába beszélt nekünk a klubelnök, mi győzni akartunk a Szeged ellen. Végül nulla nulla lett, a Szeged jutott föl, mi pedig ezüstérmet szereztünk. Hat évet nyomtam le a Mávagban, aztán egy év dömsödi kitérő után a BVSC-hez igazoltam.

– Dicséretes pályafutás, de úgy gondolom, mégsem erre vágyott. Aki egyszer Újpesten szerződést kap, s együtt tréningezhet Törőcsik Andrással, Fekete Lászlóval és a többi klasszissal, aligha jön lázba a vasutasmez látványától.
– Ha azt mondom, hogy apám miatt nem lettem NB I-es labdarúgó Újpesten, biztos meglepődik. De ez az igazság. Apu ugye hetvennégyben került az Újpest kispadjára, s keze alatt négy bajnoki címet szerzett a gárda. Én hetvenhatban csatlakoztam a felnőttkerethez, és négy évig vártam a soromra. Hiába. Kupameccseken olykor-olykor szóhoz jutottam, de bajnoki találkozón nem sikerült. Egyszer épp kettős meccsre készült a csapat, és Tóth József, a válogatott balbekk sérült volt. Apám a hét elején azt mondta, készülj, fiam, te játszol a Honvéd ellen, neked kell fognod Bodonyi Bélát. Egész héten úgy edzettem, mint a megszállott, s nem volt olyan éjszaka, hogy ne Bodonyival álmodtam volna. Aztán jött a csapathirdetés, és apu végül Kellner Jenőt állította a védelem bal oldalára. Kikaptunk négy egyre, Bodonyi Béla a mezőny legjobbja volt…

– Tudja, azért ez hihetetlen. Gyanítom, együtt élt a szüleivel, és teltek a hónapok, az évek, és csak csöndben várt a sorára. Egyszer sem mondta a vasárnapi ebéd közben, hogy apu, legalább a Salgótarján ellen tegyél be öt percre?
– Nem mondhattam. Tiszteltem apámat, aki kerek perec kijelentette, őt ne kritizálja, ne támadja senki azért, mert futtatja a fiát. Anyu szenvedett ettől a legjobban. Gyanítom, állandóan duruzsolt apu fülébe, hogy tedd be a gyereket, de az öreg hajthatatlan volt. De így sem panaszkodom. Húsz évet futballoztam, és pályafutásom végén NB I-es játékos lett belőlem. Harmincnégy évesen a BVSC-ben, Zalaegerszegen mutatkozhattam be az élvonalban. Kisteleki István volt az edző, és további három meccsen szavazott bizalmat nekem.

– Edzőként aztán kárpótolta a sors.
– Magam is így gondolom. A BVSC-ben kezdtem, játékosom volt Bükszegi Zoltán, Kiskapusi Balázs, Zováth János, hogy csak néhány nevet említsek. Jól haladtam a ranglétrán, kilencvennyolcban Újpestre kerültem a felnőttcsapathoz Nagy László segítőjeként, s négy forduló után, az edzőváltást követően már én irányítottam a lila-fehéreket. Fantasztikus csapat volt, tavasszal mindössze hét gólt kaptunk, veretlenek maradtunk, bajnokok lettünk, s végül csak a kupadöntőt buktuk el az MTK-val szemben. Egy évre rá a teljesen elszegényedett, pénztelen Újpesttel a harmadik helyre futottunk be, s erre talán még büszkébb vagyok, mint a bajnoki aranyra. Mint ahogy arra is, hogy rengeteg fiatalt építettem be az együttesbe.

– Dolgozott Fehérváron, majd a kispadot a Sport1 televízió szakkommentátori székére cserélte. Tartott mindez az idén áprilisig, ha jól számolom.
– Pontosan, akkor neveztek ki az U19-es válogatott szakvezetőjének. Most, ősszel pedig a felnőttek szövetségi kapitányának. Édesapám is büszke rám, de azt mondja, ő ebben a közegben már képtelen lenne dolgozni. Nem érti, miért rugdossák ki mindig mindenhonnan az edzőket, s azt is nehezen dolgozza fel, hogy gyakorlatilag eltűntek a nézők a futballpályákról.

– Igaza van Várhidi Pálnak. Minősíthetetlen a magyarországi futballközeg, ezért kíváncsi lennék, ha most ő lenne Kisteleki István helyében, kit nevezett volna ki kapitánynak.
– Magyar szakembert. A külföldi tréner nem ismeri ezt a közeget, s egyszerűen nincs felkészülve arra, hogy nálunk gyakorlatilag minden feltétel hiányzik. Lothar Matthäus is csak azért maradt volna, mert nem a szakma, hanem az üzlet érdekelte, nem véletlenül szerepelt nála nyolcvan játékos.

– Mi az elvárás önnel szemben: a csapatépítés?
– Pontosan. Van harminc-harmincöt roppant tehetséges gyerekünk, belőlük többen akár hetven-nyolcvanszoros válogatottak lehetnek. Ez óriási motiváció Farkas Balázsnak, Filkor Attilának, Hrepka Ádámnak, Németh Krisztiánnak s a többieknek. De nem mondtam le Dárdai Pálról, Gera Zoltánról, Szabics Imréről, Bodnár Lászlóról, Hajnal Tamásról sem. Lesz ebből csapat. Csak türelem kell hozzájuk. Még ha nem is annyi, mint nekem az NB I-es bemutatkozáshoz…