Hőskor, táskarádióval

Dömötör pedig lőtt, így lett újra olimpiai bajnok a magyar csapat.Mire véget ért a meccs, a fürdővíz kihűlt, de ez nem zavarta az Öreget. Az már inkább, hogy papucs nélkül nyitottam rá a fürdőszobában.„Nehogy megfázz nekem…” – morogta, de ezúttal elmaradtak a megszokott intések arról, hogy rendnek muszáj lenni, a játékokat elrakjuk magunk után, a kenyeret visszacsomagoljuk a konyharuhába, a kulcsot kiveszszük a zárból, és nem mászkálunk a lakásban – „meztéláb”.Dömötör belőtte, piros betűs lett a vasárnap.A „Lőj, Dömötör…” persze bevonult a családi szólások közé, főként akkor emlegette az Öreg, amikor a családi kártyapartikon valamelyik nagynéni elábrándozott, és elfelejtette, hogy ő következik.A helyükön voltak tehát a dolgok, a közelmúltig mindenképpen. A „Lőj, Dömötör…!”-t persze már régóta csak magamban használom, a kártyaparti létszámhiány miatt – mondjuk így – okafogyottá vált, a családom ifjú tagjai pedig nem igazán tudják, ki is az a Dömötör (mármint a pólós), s az olimpiai bajnoki címeinket sem citálják olyan magától értetődően, mint mi tettük annak idején.Biztos így van rendjén, a sors – mondják – tudja, mit akar.Gondolom, abban is szerepe van, hogy nemrégiben, a több évtizedes fürdőszobai jeleneten nosztalgiázva, hirtelen meghökkentem.Miért tegezte „a” Szepesi „a” Dömötört?Magyarázatnak kevés volt, hogy a meccs hevében, hivatásos drukkerként nem feltétlenül az udvariasság írott és íratlan szabályait kell számon kérnünk. Közelebb visz, de nem vezet el a megoldáshoz az sem, hogy a lelátón ülők magától értetődően használják a pertut ha – hol szelídebben, hol durvábban – mondanivalójuk akad a pályán lévőkhöz. A lényeg – gondolom – mélyebb, mégis roppant kézenfekvő.Más volt akkoriban a sport, s persze mások voltunk mi is.A küzdő egy volt közülünk, helyettünk lőtt, futott, úszott, dobott vagy éppen evezett. Amikor Fenyvesi doktor elfutott a bal szélen, s beadni készült, vele lendült a lábunk a Népstadion XVIII-as felső szektorában éppen úgy, mint otthon, a vibráló Kékes, Duna vagy Orion AT 505 tévé előtt ülve. De cseleztünk mi együtt Albert „Flórival”, csúsztunk be Mátrai Sanyival, a mi felhőfejeseinket is megtapsolta a nép, amikor Mészöly Kálmán kiemelkedett a többiek közül. És ez még csak a futball. Ugyanis más sportokban is mi vittük diadalra a magyar színeket. Mi voltunk a medencében „a” Dömötör (hogy példámnál maradjak), „a” Gyarmati, „a” Mayer „Miska”, mi törtük ketté a felső lécet a margitszigeti uszodában Pócsik Dénes képében, küzdöttünk Turóczy „Pircsivel” azért, hogy egy percen belülre kerüljünk száz gyorson, elhajoltunk, soroztunk Papp „Lacival”, Kajdi Jancsival, Török „Békával”, két vállra fektettük az ellenfelet Polyákkal, Guriccsal, pörgettünk, szerváltunk Berczikkel, Faházival, s elkápráztattuk Európa atlétabarátait Mecser Lajossal.A sor persze folytatható, de fontosabb, hogy azt tudtuk a klasszisokról, ami a mi életünkben is hasznosítható volt. Edzettek, küzdöttek, harcoltak, akartak, örültek és csalódtak. Olyanok voltak, mint mi, csak éppen – óriási különbség – tehetségesebbek.A szemünkben népmesei alakok. Elindultak világgá, felhozták a gyűrűt a tengerfenékről, megmászták az üveghegyet, megfeleltek a királykisasszony furfangos kérdésére, és még ma is élnek, mert – emlékezünk rájuk.Akkoriban a sport (fő)szereplői hősök voltak.Ma sztárok.Akiknél nem feltétlenül tudjuk – tudjuk meg –, hogy milyenek voltak négy-öt-hat-tízévesen, de naponta szembesülünk azzal, mennyit keresnek, mit esznek, mennyit isznak, mire költik a pénzüket, és így tovább, és így tovább egészen a hálószobatitkokig.Papp „Laciról” azt jegyezte föl egy Fóti úti kortársa, hogy amikor néha visszatért vendégségbe gyerekkori barátaihoz születésnapra, névnapra, éjfél körül párnát, pokrócot kért, és elvonult egy távolabbi szobába, mert nem akart másnap fáradtan menni edzésre. Amikor véget ért a vendégség, felkeltették. Jóval kapuzárás után volt már az idő, ki kellett csöngetni a házfelügyelőt. Papp „Laci” kezet fogott vele, köszönt neki („Erő, egészség!”), kezet ráztak, megkérdezte, hogy van a család. A házfelügyelő (akkoriban igazi hatalom) megveregette a bajnok vállát, sok sikert kívánt, és – sohasem fogadott el kapupénzt.Ugyanakkor David Beckhamről azt olvastam pár hete, hogy néhány nyeles serpenyőt kér csupán karácsonyra, mert szeret főzni. Ami – szól a hír – nem jelenti azt, hogy olcsó lesz a karácsony a családban, a sztár felesége, nevezett Victoria ugyanis most is ékszereket vár. Könyvre – így az asszony – nincs szüksége, hiszen életében még egyetlenegyet sem olvasott végig.Hősök és sztárok – ég és föld.A hősök – olvasom egy tanulmányban – „teremnek”, a sztárt „megcsinálják”.A hősöket – mondom én – szeretni lehet, a sztárokat csodálni, esetleg – az ember gyarló – irigyelni.Táskarádió pedig legföljebb múzeumokban látható.A szerző a Nemzeti Sport rovatvezetője ---- N ---- &