„Ne dobjuk ki az álmainkat!”

– Hajlamosak vagyunk azzal hízelegni magunknak, hogy sportnemzet vagyunk. Közben mi, kívülállók keveset tudunk a legmagasabb rendű emberi tevékenységek közé sorolható közösségalkotásról, egyáltalán, magáról a játékos emberről, a homo ludensről.
– Ott érdemes kezdeni, hogy az ember biológiai szempontból kis csoportokban él optimális körülmények között – mondta Csányi Vilmos. – A sok százezer éve kialakuló közösségek érdekes és lényeges tulajdonsága volt, hogy csökkentették a versenyt. Az állati csoportokban – márpedig az ember biológiája, biokémiája, élettana és genetikája alapján az állatvilághoz tartozik – még rendkívül erős és sokszor kegyetlen az egyedek közötti küzdelem: az erőforrásokért, a táplálékért, a nőstényekért vagy mondjuk a területért. Az emberi közösség e versenyt minimálisra szorította, de nem szüntette meg. Minden közösségben fellobban időnként, bár mederbe terelve. A közösségek közötti viadal már nem mindig szabályozott, így gyakorta háborúvá fajul.

Precíz szabályok mellett szabad a küzdelem

– Vagyis a sportban a versengés iránti szenvedélyüket élhetik ki az emberek.
– Valóban erről van szó. A sport megteremti azokat a precíz szabályokat, amelyek alapján a küzdelem zajlik. Szabályozottan mindenféle kultúrában szabad, lehet versengeni. Ez óriási különbség az állatvilággal szemben, ahol nincs semmiféle korlát a két egyed viaskodása során. A modern társadalmakban, ahol egymásba ágyazott vagy egymás mellett élő közösségek léteznek, már a közösségek is versengenek egymással – ilyen két futballcsapat találkozója. Ugyanakkor érdemes világosan megkülönböztetni az üzleti sportot a civil sporttól. A fiatalok többsége azért igazol valamely klubba, mert szeret focizni, vívni, lovagolni vagy éppen birkózni, egy közösség tagja óhajt lenni, és nem pedig azért, mert bajnoki címekről álmodozik.
– Mintha egyre erősebb lenne az igény az efféle közösségek iránt.
– Ne csodálkozzon! Többet el lehet érni közösség tagjaként, mintha az ember egyedül van. Ha magányosan kell hegyet másznia, leül, amikor elfárad. Ha a családdal vagy baráti közösséggel kirándul valaki, s előre megbeszélik a résztvevők, meddig kell eljutniuk, az is folytatja, aki már húzza a lábát. S ha a fáradtságát valamennyire legyőzi, egy idő után agyi endorfinok, ópiumszerű anyagok keletkeznek, amelyek fájdalomcsillapítóként hatnak rá, és megkönynyítik a továbbhaladását. Először persze úgy érzi, mindjárt belehal, ha még egy lépést kell tennie, de megy néhány kilométert, s aztán már könnyed, lebegő állapotban halad tovább. Ha az állatcsoportban valaki lemarad, nem várják meg, nem beszélik rá a többiek, hogy mégis menjen velük. Aki megáll, azt elviszi az oroszlán vagy a hiéna. Nagyon emberi jellegzetesség tehát, hogy a közösségek segítenek az olyasféle erőfeszítések kifejtésében, amelyekre egyedül nem lennénk képesek.

Fontos, hogy nem csak a győzteseké a világ

– A versenysportban mégis kimarad, aki lemarad…
– A profik világában is léteznek közösségek, csak másként működnek. Hajdan az egyesületekben igazi közösségek fejlődhettek ki, az emberek jól érezték magukat, s közben még mozogtak is. Amikor a sport üzlet lett, e szempont némiképp háttérbe szorult. A lényeg, hogy a publikum megtalálja a szórakozását. Ez önmagában nincs ellentétben a közösségformálással, ugyanakkor megjelenik a közösségen belüli verseny; vagyis aki nem elég jó, kikerül a csapatból. Emiatt lehet keseregni, bár az életben sincs másként. Az már kevéssé örömteli, ha emberi értékek csorbulnak. Manapság a politikusok folyvást a versenyről, a versenyszellemről beszélnek. Azzal viszont nem törődnek, mi lesz a másodikkal, harmadikkal vagy éppen az utolsóval. Pedig a társadalomnak, a közösségnek az is tagja, aki nem nyer…
– Nincs abban ellentmondás, hogy miközben a globalizáció egybemos országokat, nemzeteket, a profi sport visszacsempész valamit a korábbi korok hangulatából, amikor izoláltabb közösségek éltek egyazon földrészeken belül is?
– Az ember fölöttébb szeret közösségeket létrehozni. Minden olyan lehetőséget, ami ezt lehetővé teszi, megragadja. Az etológusok ezt úgy mondják: csak a vércsoportok szerint nincs közösség, minden más felismerhető jegy alapján kialakulhat. Nem azzal van a baj, ha a különféle közösségek megjelennek. A baj akkor kezdődik, amikor e közösségek nem tartják be a szabályokat. Ha egy szurkolótábor rekedtre kiabálja magát, de itt megáll, s nem gondolja azt, hogy a riválist meg kell vernie, nincs vele az égvilágon semmi probléma.

– Bár így lenne! A huliganizmus azonban a modernkori sport egyik legnagyobb, és ez ideig csak tünetileg kezelt átka.
– A híres angol humánetológus, Desmond Morris azt írta e témában, hogy a szurkolótábor úgy viselkedik, mint egy törzs. Tagjai kifestik magukat, sajátos nyelvük van, és mindenkit agyon akarnak csapni, aki nem tartozik közéjük. Ez visszaesés a régi ősközösségi állapotba, amikor egy közösségen belül létezik az összetartás, viszont mindenki, aki azon kívül esik, ellenség, és gorombán kell bánni vele. Egy gazdagabb kultúrában, ahol nemcsak a foci létezik, hanem színház, hangverseny vagy éppen mozi is, a sport is a helyére kerül. Önmagában az, hogy vannak szurkolótáborok, amelyek fanatikusan biztatják kedvenceiket, nem baj. Az olimpián nem szoktak összeverekedni a drukkerek, azaz ismert a szurkolói érzelmek kifejezésének kulturált módja. A riasztó az, amikor a rajongók nem tartanak be bizonyos szabályokat, hanem verekednek, rombolnak. A hivatásos sport irányítóinak felelőssége és elemi érdeke, hogy ez ne így legyen, mert a botrány tönkreteszi a többség élvezetét, s ekként magát az üzletet is.

– Mindezek fényében a coubertini „A béke vagy te, sport” idea lehet-e több napjainkban, mint szép történelmi ábránd?
– Ez tényleg álom, de azért még nem kell lemondani róla. Az ember sok olyan dologban hisz, amelyről könnyű bebizonyítani, hogy nem egészen racionális. Az ókori olimpiák idején szüneteltek a háborúk, a modern világban ezt nem lehet elérni. Mondjunk le tehát arról, hogy lehet a háborút szabályozott versengéssel helyettesíteni? Én azt mondom, ne dobjuk ki az álmainkat! Akkor is táplálni kell e hiedelmet, ha az ember látja, a politikusokat, katonákat nemigen zavarja, hogy éppen olimpia zajlik. Viszont az emberek gondolkodása változik. Gondoljon bele, manapság a katonai hivatásnak nem olyan magas a presztízse, mint száz éve. Tisztességes foglalkozás persze, de roppant pozitív, ha fiatalemberek nem azt gondolják, hogy a legszebb dolog kimenni a harctérre és ott meghalni. Ebben a sportnak is fontos szerepe van, hiszen részben helyettesíti, levezeti azt az agresszivitást, amely az emberben genetikailag benne van.

A lelátón könnyebben elcsattan egy-egy pofon

– Mert amúgy agresszívek vagyunk?
– Az állatokhoz viszonyítva a legkevésbé sem, bár nem nulla az agressziószintünk. Közösségek között könnyű az agressziót felkelteni, egyének között sokkal nehezebb. Felszáll a buszra, s bár vadidegenek utaznak együtt, ritka a verekedés. Egy meccsen gyorsabban elcsattanhat egy-egy pofon. Viszont a sport olyan szabályrendszer alapján működik, amely az agressziót igyekszik regulák közé szorítani, és ez roppant pozitív dolog.