„Akit meg lehet dumálni”

Koltai István negyven esztendeig dolgozott Csepelen mint technikai vezető. Neki köszönhető, hogy olyan élményekkel lett gazdagabb a fia, amelyeket most, négy évtized távlatából is élvezet hallgatni. Mert Koltai Róbert természetesen mesélt. Előbb körbejárta a csepeli sporttelepet, bekukkantott az öltözőbe, amely előtt gyerekként ácsorgott izgatottan, lesve a nagyokat, majd odasétált a kezdőkörbe, és ahogy ott állt, kellőképpen elmerülve a múltban, az volt az ember érzése, sose halunk meg.

– Hogy is volt az, amikor a Teleki fenékbe billentette?
– Pontosítsunk, nem fenékbe billentett, hanem félrelökött – mondta Koltai Róbert. – Úgy történt, hogy bajnokit játszottunk Soroksáron. Nem mondom, hogy az év meccse volt, elvégre a Vasas kölyök III találkozói még visszafogottan hozták lázba az embereket. De én mint a csapat középhátvédje, izgatottan készülődtem. Jól tartottuk magunkat, az idősebb fiúkból álló Soroksár csak hat nullára húzott el, amikor előremerészkedtem, és egy méterről bombagólt szereztem. Ezzel aztán elértem, hogy labdaszedő lehettem a Vasas– CDNA Szófia BEK-meccsen a Népstadionban. Óriási élmény volt. A bolgárok egy nullára vezettek, a Vasas pedig fergeteges hajrába kezdett. Tudja, mindig álmodozó gyerek voltam. Ott, a pokoli izgalmak közepette is elmerengtem, egy ilyen szituációnál pattant felém a labda, s érkezett oda Teleki Gyula, a Vasas futballistája, aki a totyogásomat látva előbb elküldött a jó édes nénikémbe, majd gyakorlatilag felrepített a lelátóra. A végén hat egyre nyertek az angyalföldiek.

– Akkor már Csepel-drukker volt?
– Később, apám miatt lettem Csepel-szurkoló, s bár az együttes évekkel ezelőtt messze került az élvonalától, ma is szimpatizánsnak vallom magam. Pedig szerettem a Vasast, sőt Fradi-drukker is válhatott volna belőlem. Öt percig én voltam Albert Flóri mellett a jobbösszekötő.

– Öt percig?
– Bombaerős csapata volt akkor a Madách-gimnáziumnak, s azon a napon a Puskás Tivadar Szakközépiskola volt az ellenfelünk. Győznünk kellett, ezért a már válogatott Császárt is csatasorba állítottuk. Ha jól emlékszem, Albert Flóri azért vállalta a szereplést a sulimeccsen, mert így akarta elérni, hogy fizikából átengedjék. Szó, ami szó, az ellenfél tagjai mind őt akarták leszerelni, s egyfolytában azt mondogatták: ami Kotásznak, a kispestiek védőjének vasárnap, a Fradi–Honvéd rangadón nem sikerült, azt majd ők megcsinálják. Kis naivak. Flóri sokszor csípőre tett kézzel állt ugyan, de azért így is belőtt két szabadrúgást, és legalább nyolcszor cselezte ki oda-vissza az ellenfél védőit.

– Igaz, hogy a futball történetében ön vonult vissza a leghamarabb?
– Nézze csak meg a Guinness Rekordok Könyvében. Ott áll pontosan, hogy Koltai Róbert szépreményű álldogáló centerhalf a kölyök III-ban fejezte be pályafutását. Később sokan kérdezték apámtól, miért hagyta, hogy így legyen. Erre ő mindig azt mondta, azért, kedveseim, mert láttam a fiamat futballozni.

– Viszont így is majdnem kijutott a gyászos végű 1954-es svájci világbajnokságra.
– Ne szórakozzon! Az még ma is felkavaró emlék a számomra. Apám akkoriban a Vasasnál dolgozott, s a klubnak a Római-parton volt az üdülője. Vasárnaponként felejthetetlen, látványos csaták dúltak ott, s ezek egyikén odajött hozzám valamelyik angyalföldi sztár, talán Szilágyi I Gyula, de az is lehet, hogy Csordás Lajos. Bizalmasan hozzám hajolt, és a fülembe súgta, na, kis Koltai, itt a nagy lehetőség, tagja lehetsz a svájci vébén részt vevő magyar labdaszedő-válogatottnak. De ehhez edzened kell, futni, megállás nélkül. Így is tettem. Miközben mindenki a hasát fogta a röhögéstől, én stopperórával a kezemben rohangásztam le s föl, arra készülve, hogy bekerüljek a sohasem látott magyar labdaszedő-válogatottba.

– Hogy bírta ki futball nélkül, hiszen ha az ember nem is annyira tehetséges, nem táncoltatja a lasztit az orrán, a hátán, a tarkóján, attól még lelkesedhet…
– Futballoztam én, méghozzá az iskola együttesében. Később én lettem a csapatkapitány, s azt mindenki tudta, hogy a Koltai olyan, akit meg lehet dumálni. Pedig apám mondta nekem, így, szó szerint: fiam, a futballban nincs szentimenti… Bár mindig hallgattam volna rá. De nem. Egyszer sorsdöntő meccset játszottunk, s odajött hozzám egy Bandi nevű balbekk. Kedves srác volt, de olykor bottal ütötte a labdát, annyira pattogott neki. Könyörgött, hogy csak most engedjem őt bizonyítani. A többiek sikoltva tiltakoztak, de én azt mondtam, gyere, Bandi, mutasd meg, hogy jobb vagy, mint Lantos, Sárosi és Dalnoki együttvéve. Egészen a legutolsó pillanatig nem volt gond, döntetlenre álltunk, amikor Bandi valami eszement ötlettől vezérelve keresztbe szaladt a pályán, előtte a labda, mögötte, körötte a kétségbeesett csapattársak, aztán Bandi lőtt. Negyvenről a saját kapunk felé. Órási gól volt. Ezzel nem jutottunk be a döntőbe.

– Milyen érzés, most újra itt lenni Csepelen?
– Minden apámra emlékeztet. Negyven évig dolgozott itt, és ha csak tehettem, idejöttem. Előttem van a kép, ahogy a magas, hórihorgas Preiner Kálmán mellett sétál ki apu az öltözőből. Vagy Keszthelyi Mihály mellett. Szerettem a Csepelt, s azt szerettem benne leginkább, hogy mindig az életéért küzdött, de volt tűz, volt lelkesedés, s akkor még volt közönség is. Kalmár Laci, a szélvészgyors jobbszélső volt a kedvencem, rajongtam a kemény középhátvéd Molnár Tibiért. A Faludi Dezső, Kandi Gyuri fedezetsorért. Apám olyankor egy-egy sztori után mindig mondogatta: ez már történelem, kisapám.

– És micsoda történetek!
– Ott volt például Ilku Pista esete. Illetve nem is ő a főhős, hanem egy olyan csepeli csatár, akit most nem akarok megnevezni, kutyaütő volt, na. Ha a tarcsi fontos meccset játszott, oda sem tették be, nehogy elrontson valamit. Ám egy Dorog elleni bajnokin jobb híján mégis becserélték. Tudja, ő mindig kifűzött cipővel ült a kispadon, mert tudta, hogy úgysem cserélik be. A Dorog ellen is így szaladt a pályára, a találkozó legvégén kifűzött csukában aztán hozzá került a labda, és szerencsétlen passzolni akart, de lövés lett belőle, s ha hiszi, ha nem, a futballcsukája előbb ért a dorogi kapuhoz, mint a labda. Ilku Pista annak rendje és módja szerint párducvetődéssel kapta el a futballcsukát, miközben a labda bevánszorgott a másik sarokba.

– Ma még érdekli a futball?
– Igen. Csak a milliomosok játéka nem köt le. Valahogy nem vonz Beckham, Zidane és a többi megasztár üzleti vállalkozása. Persze így is belenézek a mecscsekbe, de az a helyzet, hogy itthon nincs mit nézni. A közelmúltban voltam Dunaújvárosban, megnéztem a kohót, ami olyan, mint egy halálmúzeum. S látja, most itt ez a csepeli pálya is hasonló érzést kelt bennem. Ez is az elmúlásról szól. De hagyjuk ezt, legalább szilveszterkor. Meséljem el, hogy a szélvészgyors Kalmár hogyan fejelt vastag turbánnal a fején Aczél hálójába…?