Bill Russell (jobbra), az elsô színes bôr? edzô, bajnok lett a Bostonnal
AFP
Bill Russell (jobbra), az elsô színes bôr? edzô, bajnok lett a Bostonnal
Javában tart az NBA hivatalos honlapján a világszavazás, amelynek keretében az észak-amerikai kosárlabda-bajnokság rajongói eldönthetik, hogy a liga szupersztárjai közül kik randevúzzanak február közepén a Las Vegas-i All Star-gála keretében (Jao Ming és LeBron James áll az élen). A február azonban nemcsak a csillagok találkozójának, hanem a fekete, vagy ahogy a tengerentúlon mondani szokás, az afroamerikai sportolók ünneplésének is a hónapja lesz.
Manapság már semmi meglepő nincs abban, hogy színes bőrű kosarasok alkotják a csapatok keretének zömét.
Ám ez nem volt mindig így. Az ötvenes évek elején az első afroamerikai játékosok felbukkanása a ligában sokkolta az amerikai közvélemény egy részét (ne feledjük, 1955-öt írtunk, midőn Rosa Parks szembeszegült azzal a buszsofőri utasítással, hogy adja át a helyét egy fehér utasnak; emiatt letartóztatták, ami aztán kirobbantotta a montgomeryi buszbojkottot, az egyik legsikeresebb faji megkülönböztetés elleni megmozdulást). A társadalmi felemelkedés útját a profi sportok meghódításában látó színes bőrűek beáramlása azonban megállíthatatlan volt. Olyannyira, hogy a nyolcvanas évek legelején – amikor az NBA sokkal inkább volt nevezetes játékosai drogügyeiről, illetve arról, hogy a tv-csatornák érdeklődése híján a klubok egy része súlyos anyagi problémákkal küszködött – már gyakorta elhangzott a vélemény: az NBA sosem érheti el a baseballbajnokság (MLB) vagy az amerikaifutball-bajnokság (NFL) népszerűségét, mert „túlságosan fekete lett” (a szereplők 75 százaléka volt színes bőrű). Nos, a vészmadaraknak nem lett igazuk: amikor 1999. január 6-án a játékos-szakszervezetek és a klubtulajdonosok képviselői elfogadták a liga új kollektív szerződését, már kétmilliárd dollárnyi bevétel szétosztásának elveiről állapodtak meg.
Természetesen abban, hogy az NBA a földkerekség egyik legsikeresebb üzleti vállalkozásává erősödött, főszerepe volt az afroamerikai kosarasoknak. Elsősorban a manapság a válóperével címlapokra kerülő Michael Jordannek, aki éppúgy ideálja lett a Brooklynban felnövő srácoknak, mint a nebraskai fehér farmereknek.
„Rendkívüli játékos, fantasztikus egyéniség, szimpatikus ember, aki éppen abban az időben lépett színre, amikor a megújuló televíziós szerződések révén szerte a világban robbanásszerűen növekedett az NBA népszerűsége” – mondta David J. Stern, a liga megújításában szintén kulcsszerepet játszó igazgató. Persze Jordan nem egyedül érkezett: Isiah Thomas, Patrick Ewing, aztán Grant Hill, Shaquille O'Neal, Kobe Bryant, Tim Duncan is sokat tett azért, hogy még a manhattani Madison Avenue fehérgalléros hivatalnokai között is elterjedjen a „Be Like Mike”, azaz a „Légy olyan, mint Michael Jordan” életérzés.
Az NBA amúgy is úttörő volt a Nobel-békedíjas Martin Luther King álma, azaz a faji megkülönböztetés felszámolásában. A legendás Bill Russell 1966-ban lett első feketeként NBA-edző, s két bajnokságot nyert a Boston Celticsszel, mire a baseball-ligában – a Cleveland Indiansnél – Frank Robinson személyében felbukkant az első színes bőrű menedzser. Amúgy 1975 volt az az év, amidőn az NBA-ben először meccselt egymás ellen két afroamerikai tréner, nevezetesen Al Attles, a Golden State Warriors és K. C. Jones, a Washington Bullets kispadján (az NFL modernkori történetében egészen 1989-ig kellett várni az áttörésre, amikor Art Shellre bízták a Los Angeles Raiders dirigálását).
A tulajdonosok körében még manapság is kisebbségben vannak a fekete üzletemberek; érdemes megemlíteni, hogy többségi tulajdonossá az amerikai profi sportokban először a néhai Bertram Lee és Peter Bynoe lettek. Ők 1989-ben 65 millió dollárt fizettek a Denver Nuggets kosárcsapatáért.