Szalay: Ez nekünk olyan, mint a nőknek a szülés

Ennek megfelelően olvasóink leginkább általános kérdéseire zömmel a Szalay-Palik páros válaszolt.

Olvasóinkat leginkább az érdekelte, legalábbis a visszatérő kérdésekből erre tudunk következtetni, hogy milyen belső hang hívja vissza őket immár évről-évre a Dakarra, amikor már pontosan tudják, milyen nehézségekkel kell szembenézniük és milyen kiszolgáltatottak a technikai háttérnek és olykor bizony a sivatagnak is.

"Valahogy úgy lehetünk ezzel a Dakarral, mint a nők szüléssel - mondta a kilencedik sivatagi versenyén induló Szalay. - Tudom, hogy kicsit rossz és sántít a hasonlat, de így érzem. A szülés maga fájdalmat okoz a nőknek, de egyben annyi élményt kapnak tőle, hogy mégis újra és újra elvállalják, sőt, vágynak rá, hogy átéljék. Amikor ott vagyunk a versenyen, nekünk is tényleg tele van a hócipőnk az egésszel, de aztán amikor a végére érünk, máris várjuk, hogy kezdődjön a következő."

Szalay nemcsak a Dakar kínokkal teli élményéről mesélt, hanem arról is, hogy idén végre teljesült egy régi nagy álma: snowboardozhatott a sivatagban!

"Évek óta erre készültem, de eddig valahogy nem jött össze. Most viszont sikerült, igaz ára is volt: estem egy jó nagyot. A kamionnal meghúztak egy lejtőn, így sikerült megvalósítani az egyik régi vágyamat."

Szalay beszélt arról is, lévén már neki is van összehasonlítási alapra, hogy mennyit változott a verseny az évek során.

"Régebben, amikor én beszálltam ebbe a versenybe, még az indulók hetven százaléka volt francia, mostanra a mezőny már jóval nemzetközibb. A gyári csapatok teljesen komoly technikai háttérrel indulnak. És most már a mi, annak idején „túlélésre” játszó kis csaptunk is jócskán kinőtte magát, már ami a technikai hátteret illeti. Persze, a nagyokat így sem érhetjük utol."


Palik arról beszélt, hogy idén szinte "unalmas" versenyt produkált, legalábbis a nem várt kísérőkörülményeket illetően.

"A korábbiakhoz képest jóval kevesebb szereléssel úsztam meg a versenyt. Volt egy féltengely-törésem, meg egy defektem, tulajdonképpen ennyi. Ahhoz képest, hogy tavaly már Malagában ott ragadtam és át sem tudtam menni Afrikába, nem is olyan rossz…"

Hiába a versengés, a sivatagi viadal nem tréfadolog. Sok versenyző vesztette életét már eddig és az idei sem múlt el halálos baleset nélkül. Tisztában vannak ezzel az indulók is, ezért lehetőség szerint minden segítséget megadnak a bajba jutottaknak, legyen az akár a riválisuk, vagy egy ismeretlen versenyző.

"A Dakaron minden résztvevő összetart - mondta erről a témáról Palik - és talán nyugodtan mondhatom a többi magyar induló nevében is, mi magyarok különösen segítjük egymást. Az egyik szakaszon elakadtunk egy mély, homokos részen, és már jó ideje ástunk, amikor Darázsi Zsoltiék megérkeztek, és negyed óra alatt kiszabadítottak minket a homok fogságából. Ha akkor nem jönnek és nem segítenek, talán még mindig ott ásunk."

A motorosokat az idei versenyen egyedüli magyarként célba érő Kátai Péter, míg a kamionosokat Darázsi Zsolt képviselte. Előbbi a megtisztelő 20., míg utóbbi a 29. helyen fejezte be a viadalt.

Kátai a szponzorszerzés nehézségeiről beszélt:

"Egy motoros indulásához legalább 15 millió forint szükséges. Megtalálni azokat a forrásokat, amelynek segítségével elő lehet teremteni a részvétel anyagi feltételeit, szerintem nehezebb, mint magán a versenyen részt venni és célba érkezni. A huszadik helyezésnél egyébként maximum hárommal végezhettem volna előrébb, abban az esetben, ha végig tökéletesen működik a műholdas navigációs rendszerem, és az egyik szakaszról nem kell visszamennem a táborba tankolni – az itinerben jelölt benzinkút helyén csak romok voltak –, ami miatt fél órát késtem a rajttól."

Darázsi megosztotta olvasóinkkal a verseny számára legemlékezetesebb pillanatát, amikor egyszer majdnem fejre állt kamionjával.

"Nagy meccsben voltunk az ellenfelekkel, és volt egymás után néhány bukkanó. A dűnék elkezdték dobálni a kamiont, és az egyikről éppen úgy érkeztünk a másikra, hogy az MAN orra már a dűne aljában volt, a hátulja viszont pont a tetején. Előre billent a kamion és az első két kerekén egyensúlyozott jó néhány másodpercig. Jó néhány pillanatig néma csönd volt a fülkében, szerintem magában mindenki azért imádkozott, hogy csak ne essünk orra, csak ne essünk orra… Megúsztuk, és utána visszavettünk egy kicsit a tempóból."