Isten éltesse, legenda!

Az anekdota legalább másfél évtizedes. Gellei Imre volt a Vasas vezetőedzője, és a szakosztályvezető Illovszky Rudolf az előttük álló idény sorsolását böngészte. Sorolta a következő ellenfeleket, és mindig hozzátette, mi lesz az eredmény: „Ezen nyerünk, ezen is, ez iksz lesz, ezt megint nyerjük, ezen biztos az iksz…” Gellei Imre figyelt, hallgatta a mestert, mígnem egyszer csak megkérdezte: „Rudi bácsi, vereség nem lesz? Egyszer sem kapunk ki?”
Mire Rudi bácsi felnézett, és csak ennyit mondott: „A vereséget nem kell tervezni. Az jön magától.”
Sikerek és kudarcok – 85 évbe sűrítve.

Az igazi legendák nem igényelnek különösebb bemutatást. Mindenki tudja, kiről van szó, ha Slóziról, Öcsiről, Flóriról, a Szőke Szikláról esik szó. Ilyen ő is: ha azt mondjuk, Rudi bácsi 85 éves, senkinek sincs szemernyi kétsége, hogy a valaha élt egyik legnagyobb magyar edzőegyéniséget ünnepeljük, azt az embert, aki a Vasas élő emblémája, és akinek nevét a Fáy utcai stadion viseli.

Játékosként vagány, edzőként szigorú volt

Fiatalon, már harmincnégy évesen bácsi lett. Akkor hagyta abba a játékot, és előbb a tartalékok, majd a nagycsapat edzője lett, olyanokat irányított, akikkel néhány hete, hónapja még egy csapatban futballozott.
„Furcsa helyzet volt, de nem riasztott meg – meséli. – Az öltözőben elmondtam, eszem ágában sincs változtatni emberi kapcsolataimon, de a futballban nem ismerek barátságot. Engem kizárólag az érdekel, most ki hogyan teljesít, nem befolyásolnak az emlékek, és az sem hat rám, hogy korábban együtt követtünk el kisebb csínyeket. Én sem voltam különb a többi futballistánál, de amiről tudtam, hogy rosszul csináltam, azt edzőként nem engedtem meg a játékosoknak. Gyorsan elfogadtak, pedig ha valaki fegyelmezetlen volt, kíméletlenül megbüntettem, tekintet nélkül arra, hogy kiről volt szó.”

Talán kevesen tudják róla, hogy ha nincs a háború, ha nincsenek az antiszemita törvények, akkor a fiatal Illovszky Rudolf talán sohasem kerül Angyalföldre. A fővárosi Almási téren focizott nap mint nap, és tizenegy éves volt, amikor az MTK 1933-ban leigazolta, és ott játszott egészen 1941-ig, amikor a klubot megszüntették. Ez hatvanhat esztendeje történt, akkor ment át a Vasasba, amelyhez azóta is hű maradt. Sohasem ült más magyar klub kispadján, legfeljebb a válogatottén, illetve egy görögországi és egy osztrák szerződés kedvéért vált csak meg Angyalföldtől.

Bajnoki címet nem olyan nehéz szerezni

Végiggondolva ezt a nyolc és fél évtizedet, elsősorban a sikerek jutnak az eszébe, nem a kudarcok. Ám érdekes, hogy amikor a legnagyobbat kell kiemelnie, nem a bajnoki címek egyikét említi: tizenkét éve, tehát 73 évesen megmentette a kieséstől a Vasast.
„Verebes József három meccs után lemondott, a vezetők pedig megkértek, vegyem át a kieső helyen álló csapatot. A játékosállomány sokkal jobb volt, mint amit a helyezés sejtetett, elsősorban lelkileg kellett talpra állítani a társaságot. Roppant nehéz tavasz volt, de bent maradtunk az élvonalban. Komolyan mondom, sokkal könnyebb bajnokságot nyerni összeszokott, kellő önbizalommal játszó csapattal, mint elkerülni a kiesést.”

Számára természetes volt, hogy a játék befejezése után edző lesz. Kitanulta ugyan az autógumi-javító szakmát, dolgozott Csepelen villanyhegesztőként is, de a futballtól nem akart elszakadni, és már játékosként jegyzetelgette azokat a szakmai és pedagógiai fogásokat, amelyeket edzőitől, különösen Baróti Lajostól lesett el. Még futballozott, amikor már a Vasas serdülőinek edzéseit vezette, 1957-ben a felnőttek kispadján találta magát, és éppen negyvenesztendős volt, amikor megkapta a mesteredzői címet. Kissé sajátos, hogy 1963-ban azért fogadta el a válogatott melletti munkát, mert nézeteltérése támadt a Vasas vezetőivel, akik kritizálták, mert dél-amerikai tapasztalatai alapján 4–2–4-es felállásban játszatta a csapatot, és a klub elöljárói ezt nehezményezték. Az élet persze őt igazolta, hiszen ez a játékrendszer hamarosan szinte az egész magyar mezőnyben uralkodóvá vált.

Egykori játékosai kivétel nélkül megemlítik keménységét és munkamániáját. Az ő keze alatt nem lehetett nem dolgozni, viszont ki is állt a játékosokért. Edzőként irányított tréninget repülőtéren, pályaudvaron, ahol éppen lehetőség nyílt rá egy hosszabb út során – még korosodva is végigcsinált minden gyakorlatot, amelyet a játékosoknak vezényelt! –, emellett viszont mindenki számíthatott a korrektségére. Már szakosztályvezető volt, amikor egy alkalommal megtudta, egy napot késik a fizetés ahhoz képest, amit ő ígért, ezért a bankból kivette az összes pénzét, amely persze nem volt elég az egész csapatnak, de mindenkinek adni akart valamennyit, hiszen a szavát adta, hogy aznap pénzhez jutnak a játékosok.
A nyolcvanöt évből természetesen nem maradhattak ki a kudarcok sem, amelyeket, mint tudjuk, felesleges tervezni. Rudi bácsi ide sorolja azt a híres-hírhedt svédek elleni világbajnoki selejtezőt 1973-ból, mert ezen a sorsdöntő mérkőzésen háromszor is vezettünk, de a vége döntetlen lett, és a sorozatban veretlen magyar válogatott végül rosszabb gólkülönbsége miatt maradt le a németországi vb-ről. A balsikerek között említi az 1972-es olimpiai döntőt, amelyen a lengyelektől kaptunk ki Münchenben, valamint azt is, hogy ugyanebben az évben az Európa-bajnokság négyes döntőjében egy kihagyott tizenegyes miatt maradtunk le a fináléról.
Erre mondják: irigylésre méltó kudarcok.

Teljesíthető kívánság: épüljön új stadion!

Ez a nyolcvanötödik születésnap nem is ezek miatt csendes és viszszafogott. Rudi bácsi élete tragédiája fiának gyermekkorban elszenvedett balesete, amely miatt nem élhetett teljes életet, és akit éppen egy hónapja temetett el. A Vasas a sportcsarnokban szerette volna műsoros esten köszönteni, de ő ezt visszautasította, mondván, a gyásszal nem fér össze a látványos ünneplés. Ezzel együtt úgy érzi, szép nyolcvanöt évet tudhat maga mögött, ha újrakezdhetné az életét, ugyanezt az utat választaná magának. Egy kívánsága maradt csupán: szeretné megélni a Vasas új stadionjának felépülését. Erre minden esélye megvan, mert az építkezés állítólag az idén megkezdődik, Rudi bácsi pedig kiváló egészségnek örvend, manapság is minden reggel félórányi tornával kezdi a napot, mielőtt elindul Angyalföldre.
Isten éltesse, hogy még sokáig megtehesse!