Forradalom lesz a játékospiacon

Szinte csoda, hogy a mindig éleslátó mamutkluboknak éveken át nem tűnt fel az a pont a nemzetközi átigazolási szabályzatban, amely még inkább a játékosok oldalára koncentrálhatja az erőket.

A Chelsea-sztár volt a kísérleti nyúl

Pedig nem árt, ha mindenki elmélyül a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) ide vonatkozó passzusaiban, máskülönben hamar jelentős mínuszok keletkezhetnek a keretekben és a főkönyvekben is.

Az angol Independent című napilap számításában Frank Lampard volt a kísérleti nyúl. A középpályás ugyanis az idén nyáron szolgálja le harmadik teljes szezonját, mióta legutóbbi szerződését megkötötte a Chelsea-vel, így a világ egyik legjobb játékosaként ő lehet a legdrágább példa. Lampard a szabály születésének évében, 2001-ben lett a West Ham helyett a Chelsea alkalmazottja, 11 millió fontért cserébe, ám ez az összeg mára az amortizáció miatt nulla, azaz nem számít. Ennélfogva a 2004-ben a Chelsea-vel újabb öt évre szerződő Frank Lampard a mostani szezon végén kétéves bérét a „kékek” kincstárába befizetve megválthatja szabadságát.

Manapság ez már nem is utópisztikus, elvégre napjaink labdarúgói vissza tudnák fizetni néhány éves jussukat, egyrészt, mert kaptak annyit az éppen elhagyni kívánt klubtól, másrészt különböző reklámszerződéseik révén, harmadrészt pedig azért, mert valójában nem is biztos, hogy ők fizetnék ki e díjat — hanem új csapatuk.

Mára a labdarúgó is munkavállaló lett

Röviden: a játékos a huszonötmillió font körüli becsült piaci árához képest úgy nyolcmillióért elvben megszerezhető…
Az egész történet az Európai Unió azon felismerésén alapul, hogy kezdetben a labdarúgás kimaradt az egyébként minden más szakmára alkalmazott szabad munkaerő-áramlási szabályozás alól. A mára már mindenki által ismert Jean-Marc Bosman mintapere is erre mutatott rá, ám az ítélethirdetés csak a belga által vitatott részt íratta újra – a lejárt szerződésű játékosokért nem lehetett pénzt kérni többé –, a többi maradt a régiben. Még három évig, mert 1998-ban az EU üzent a FIFA-nak, hogy az akkori átigazolási szabályzat nagy része még mindig szöges ellentétben áll a közösség irányelveivel. Erre az volt a reakció, hogy a labdarúgás speciális üzletág, szerződési stabilitást igényel.

Az EU nagyjából egyet is értett, ám a régi rendszer így sem maradhatott újabb módosítás nélkül. Ezért aztán az EU, a FIFA és a játékos-szakszervezetek nemzetközi egyesülete, a FIFPro összeült, és megalkotta a ma is érvényes szisztémát, amely két alaptételen nyugszik. Egy: nagyfokú szerződési stabilitás, ami annyit tesz, hogy a kluboknak joguk, hogy játékosaikat rákényszerítsék szerződésük betartására; kettő: a játékosok meghatározott esetekben mégis kiléphetnek ezekből.

Ez lett a FIFA játékosok státusára és átigazolására vonatkozó szabálykönyvének 21-es és 22-es pontja, ám a regulák rendszeres átfésülése révén ez ma már a 17-es cikkely. Ami köznyelven az alábbiakat mondja ki: ha egy játékos három évet lehúzott egy csapatnál, a szerződéséből hátralévő időre jutó fizetése és az anno érte megfizetett átigazolási díj arányos részét leszurkolva megválthatja szabadságát. Persze vannak változatok, mert például ha az illető 23 évesnél fiatalabb, nevelési díjra jogosult a klub; vagy ha a játékos 28 éves kora után írt alá, már csak két év a „védett időszak”.

Tizenöt nappal korábban kell szólni

Saját nevelésű vagy többször szerződést hosszabbító játékos esetében pedig nincs átigazolási díj, amivel számolni kellene: előbbi esetben evidens, hogy miért, utóbbiban pedig eltelik annyi idő, hogy az eredeti öszszeg nullára amortizálódjon.

Mindez a gyakorlatban úgy működik, hogy a játékos csapata utolsó idénybeli mérkőzése után nem több mint tizenöt nappal formálisan tájékoztatja klubját, hogy ezen szabályt érvényesíteni kívánja. Ekkor öszszeáll az adott ország szövetsége és a FIFPro küldötte, valamint egy független személyből álló háromtagú bizottság, amely aztán számba veszi az ügy sajátosságait, majd megállapítja a játékos által fizetendő pontos összeget.

Már volt, aki végigcsinálta, jóllehet a Hearts egykori védője, Andy Webster megközelítőleg sem akkora sztár, mint az alábbi gyűjtésünk tagjai. Neki a skót klub új vezére, Vladimir Romanov üzletvitele nem tetszett, úgyhogy tavaly nyáron bejelentette, hogy menni akar, s ment is: a Wigan játékosa lett, azóta pedig már kikölcsönözte a Rangers.

---- Az új szabályozásnak legfőbb haszonélvezői azon játékosok lehetnek, akik középcsapatból akarnak feljebb lépni, de klubjuk nem engedi el őket, vagy irreálisan magas árat kérnek értük. Ám, mondjuk, a veterán játékosok piaci értéke vélhetően alacsonyabb a fenti kritériumok alapján számoltnál. Mi több, még az újabb hosszabbítás előtt álló Frank Lampard ügynöke sem akarja kijátszani e kártyát – egyelőre legalábbis.

„Tudunk erről a szabályról és beszéltem is Peter Kenyon vezérigazgatóval arról, hogy mennyit ér Frank a Chelsea-nek és más kluboknak. Legalább annyira nélkülözhetetlen, mint bármely más csapattársa. Nemcsak azért, mert gólokat szerez és készít elő, hanem mert marketingikon. Több mint négyszer annyi mezt adnak el az ő nevével, mint bármely más játékoséval” – közölte Steve Kutner menedzser, előkészítve védence fizetésemelését. ---- Nekünk is van érintettünk, elvégre Gera Zoltán 2004-ben lett a West Brom játékosa, s mivel a harmadik éve koptatja a Hawthorns gyepét, az idén nyáron elvileg ő is kivásárolhatná saját magát.

Anno 1.5 millió font volt Gera ára – habár a pénznemek közti különbségek a Ferencváros vezéreit is megkavarták, amiből lett is vita bőséggel… –, a szabály kiforratlansága miatt viszont kérdés, hogy a 3+1 évre megkötött szerződését miként értelmezné a FIFA, hiszen még az sem világos, hogy a WBA egyoldalúan érvényesítheti-e az opcióját.

Tovább bonyolítja számításainkat, hogy Gera Zoltán fizetését teljes homály fedi, úgyhogy honfitársunk esetében maradjunk annyiban: egyszerűbb lenne, ha egy másik csapat fizetne érte annyit, hogy a West Brom is elégedett legyen – avagy jusson fel a WBA, s akkor a magyar középpályás önerőből is újra a Premier League-ben játszhat.