Fórok aranyértékben

Már-már unalmas mindig erre hivatkozni, de Kemény Dénes szövetségi kapitány először a montreali világbajnokság után elhangzó, később általa is többször megismételt kívánalma jut eszünkbe: a fontos meccseken három-négy játékosnak kell kiemelkedően játszania ahhoz, hogy győzelmet ünnepelhessen a csapat. Ennek feltétele, hogy hét-nyolc erre képes harcosa legyen. Nos, vagy nincs hét-nyolc ilyen harcos, vagy valami miatt bennük ragad az extra produkció. A szövetségi kapitány a románok elleni győztes, ám elégedettségre okot nem adó csoportmeccs után is azt magyarázta, hogy a mérkőzésen teljes valójában meg nem mutatkozó tudás a vb későbbi szakaszában hozhat majd hasznot. A németek ellen valóban előbújt, ám a spanyolok elleni elődöntőben vagy a horvátok elleni fináléban nem. A válogatott gerincét képező kulcsjátékosok (Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Molnár Tamás) közül a három nyögvenyelős találkozón mindig csak egy tűnt ki: a románok ellen Kásás, a spanyolok ellen Biros, a horvátok ellen Kiss Gergely. Ebből is látszik, hogy a legrutinosabbak jobb formája menynyire lényeges.

Az újra kudarcként megélt második hely után persze halljuk majd innen-onnan, hogy miért nem Steinmetz Ádám játszott centerben, hogy újra klasszikus bekkeket kellene alkalmazni (az itthon hagyott Gór-Nagy Miklós vagy a régiek közül Steinmetz Barnabás és Vári Attila jöhet számításba), hogy ez vagy az a játékos miért élvezte a kapitány bizalmát, és miért nem Varga Tamás, hogy Benedek Tibor visszatérése nem adott pluszt az aranyhoz. De vajon mi a garancia arra, hogy így vagy úgy variálva, a fent említettek közül valaki(ke)t beválogatva aranyérmet szerez a válogatott, vagy egyáltalán bejut-e a fináléba? Semmi. Ugyanakkor valóban elgondolkodtató, hogy miért hiányzik az az ici-pici plusz, amely nélkül ezüstmérgezést kap kapitány, játékos és kívülálló. Immár harmadik éve.

A melbourne-i fináléból három pillanatot is felemlegethetünk, amely másként alakíthatta volna a döntőt. 7–5-nél Varga Dániel megúszás után (igaz, nem volt sok helye) a kapust találta el, 7–6-nál Szivós Márton ugyancsak lefordulás után, irtózatosan nagy ziccerben választott rossz megoldást – 8–5 vagy 8–6 helyett 7–7-re módosult az állás. Óriási különbség!

És a harmadik apróság: a hosszabbítás lejárta előtt fél perccel Miho Boskovic 12 méterről lőtt, a labdába ujjheggyel belepiszkált Szécsi Zoltán (nem tudhatta, hogy mellé megy-e, vagy éppen a sarokban köt ki a labda). Így ahelyett, hogy nekünk adódott volna lehetőség az egyenlítésre 31 másodperccel a lefújás előtt, ismét a horvátok dajkálhatták a labdát.

Ha a statisztikákban akarunk elmerülni, és a számok között magyarázatot találni az elmaradt világbajnoki első helyre, újra az előnykihasználást vagyunk kénytelenek felemlegetni. Ahogy a táblázatunkban is látható, a fórban kapura dobott labdáink 37.8 százaléka kötött ki a hálóban, ami egyszerűen kevés. Főként, ha a horvátok félelmetes, 61 százalék feletti mutatójához hasonlítjuk. Hiába vagyunk tehát a legjobbak az összes lövést tekintve, úgy tűnik, a fórok értékesítésének fontossága aranyban mérhető. Ez megmutatkozott a döntőben is: mi 11 előnyből 3-at, Ratko Rudic legényei 10-ből 6-ot lőttek be. A számok beszédesek.

Pozitívum: közepes teljesítménnyel is aranyért küzdhetett a magyar csapat, amely már most megszerezte a pekingi olimpiai kvótát, míg a negyedik helyezett szerbek nem.