Afrika házhoz jött

Huszonnnégy évvel ezelőtt so kan jót mosolyogtak rajta, amikor az egyik budapesti egyetemen tanuló nigériai srác, összeszedve minden bátorságát, bekopogtatott a csepeli öltözőajtón, és tört magyarsággal bejelentette: ő bizony itt szeretne focizni. A jó felépítésű csatár meggyőzte a csepeli klub vezetőit (kénytelen volt önmagát képviselni, hiszen 1983-ban még nemigen volt jelentős szerepük a menedzsereknek – meg hát neki menedzsere sem volt...), így nem sokkal később szerelést kapott, és erőssége lett az akkoriban az élvonalban szereplő Csepelnek. Így lett Patrick Umoh az NB I első fekete bőrű játékosa. Mai szemmel nézve már viccesnek tűnik a történet...

Kétezer-hétben már semmi különös nincs benne, ha egy csapat színes bőrű játékost szerződtet, az afrikai labdarúgók egyszerűen elárasztották Európát – manapság szinte már nincs is olyan bajnokság, amelyben ne szerepelnének Afrikából érkező labdarúgók.

No de szükség van-e a fekete bőrű légiósokra a magyar élvonalban?

Ha abból a fiatal, francia állampolgársággal is rendelkező Abdou Tangarából indulunk ki, aki néhány évvel ezelőtt az interneten hirdette futballtudását, és ha nehezen is, de végül sikerült eladnia magát Békéscsabára, később pedig a Honvédba is, akkor a válasz egyértelmű: nincs. Tangara semmivel sem volt jobb a magyar fiataloknál, igaz, közel kilencven kiló tiszta izom volt, a labda viszont kifejezetten zavarta – és ez ugyebár nem mellékes körülmény egy labdarúgónál.

Örök szabály: légióst vásárolni csak akkor érdemes, ha értékrendekkel jobb, mint magyar vetélytársa.

A kluboknál változó a helyzet: akad néhány egyesület, amely örömmel vesz futballistákat Afrikából, és van olyan, amelynek esze ágában sincs. A magyar élvonalban öt csapatban szerepelnek színes bőrű játékosok, és bizony a legtöbb légiós meghatározó tagja klubjának.

De arra még nem adtunk választ, miért is éri meg egy afrikai labdarúgónak Magyarországra szerződni.

Nos, az afrikai bajnokságokhoz képest a magyar még mindig előrelépést jelent a számukra. Bizonyos afrikai országokban egy válogatott futballista is csupán havi 200–300 dollárt (36–54 ezer forintot) keres, másutt viszont a tisztes megélhetéshez szükséges 1000–1500 dolláros (180–270 ezer forintos) summa sem ritka. Ehhez képest a szerényebb európai szerződés is nehezen említhető egy lapon az afrikaival. A klubok számára viszont a leglényegesebb az, hogy az otthonról érkező afrikai játékosok jelentős hányada meglehetősen olcsó.

Na, de nézzük, kik a magyar élvonal legértékesebb afrikai labdarúgói.

Ki mással kezdhetnénk a sort, mint a gólkirályi címre pályázó Ibrahim Sidibével. A szenegáli támadó második szezonját tölti Debrecenben, és minden valószínűség szerint máris második aranyérmét vághatja zsebre. A Lokinál valahogy mindig eltalálják, melyik légióst kell szerződtetni...

Diósgyőrben sem panaszkodhatnak, a négy afrikai légiósból három stabil kezdőnek számít, csupán a gaboni Waldi Mboussi Rock nem mutatkozhatott még be a csapatban, mivel érkezése után megsérült. A 21 éves, közép-afrikai Foxi Kethevoama az élvonal egyik legjobb irányítójává nőtte ki magát, a csatársorban a kameruni Halidou Douva rugdossa a gólokat, a bal oldalon pedig a kameruni olimpiai válogatott Sadjo Haman játszik ellentmondást nem tűrően. Nem titkolják, ők mindnyájan azért érkeztek Magyarországra, hogy rutint szerezzenek, s később az egyesület jó pénzért túladjon rajtuk. Ne szépítsük, a Diósgyőr nélkülük talán kiesett volna az élvonalból.

Tatabányán a szintén kameruni Dorge Rostand Kouemaha számít a csapat legjobbjának, ám valószínűleg nem sokáig marad Magyarországon, hiszen minden vágya, hogy tőlünk nyugatabbra keresse meg a kenyérre valót.

A fekete bőrű légiósok közül még mindenképpen említést érdemel a Honvéd kőkemény védője, Benjamin Angoua Brou. Remek a felépítése, és egyértelműen a Honvéd egyik leghasznosabb futballistája – nem lepődnénk meg, ha a nyáron őt is elvinnék, hiszen a Honvéd–MTK (2–1) bajnokin az ő játékát is figyelték az osztrák, holland és portugál menedzserek. Az afrikai légiósok zöme tehát megéri a pénzét. De ne áltassuk magunkat: legtöbbjük számára Magyarország csupán egy lestrapált ugródeszka...