Dinasztia született

Tony Parker nem aprózza el.

A 25 esztendős francia kosaras péntekre virradóra a clevelandi Quicken Loans Arenában a San Antonio Spurs légiósaként begyűjtötte hatéves NBAkarrierje harmadik bajnoki aranygyűrűjét, július 7-én pedig újra meggyűrűzik. Ekkor esküszik örök hűséget Párizsban menyasszonyának, a nála hét esztendővel idősebb színésznőnek, Eva Longoriának, akit mifelénk is jól ismernek a tvnézők a Desperate Housewives (Született feleségek) című sorozatból. A belgiumi Bruges szülötte, aki a francia fővárosban nőtt fel, különleges nászajándékkal kedveskedhet szépséges arájának: az NBA-döntősorozat legjobbjának járó Maurice Podoloff-trófeával. A finálé MVPjét megillető díjat a liga történetében először kapta meg európai születésű kosaras (emlékeztetőül: az alapszakasz legjobbja a dallasi német, Dirk Nowitzki lett), s külföldi is csak harmadszor.

Korábban Parker US Virginszigetekről származó klubtársa, Tim Duncan (1999, 2003), illetve a nigériai illetőségű egykori Houston Rockets-sztár, Hakeem Olajuwon (1994, 1995) érdemelte ki az elismerést.

Keleten a helyzet, úgy tűnik, változatlan

S ha már Tim Duncan szóba került: bár az MVP idén a francia lett, az 1997-es játékosbörzén egyes sorszámmal draftolt magasbedobót a tengerentúli szakírók immár minden idők legzseniálisabb power forwardjaként emlegetik. A kosárlabda természetesen csapatjáték, de azért nem véletlen, hogy Parker azt mondta a péntek hajnali sikert követően: „A Spurs Timmy csapata. Mindig is az volt.” Az első, 1999-ben

NBA-bajnok Spursből már csupán Duncan kosarazik a texasiaknál, ahol e nyolc év alatt 42 olyan játékos fordult meg, akik Timmy vezérletével világbajnoki aranygyűrűhöz jutottak...

De visszatérve a The Finals 2007 mérföldköveihez: a Spurs bedobója, Robert Horry immár a hetedik NBA-bajnoki címénél jár. Hasonló sikersorozattal mindösszesen hét játékos dicsekedhet a ligából, ők azonban valamennyien a Boston Celtics színeiben jutottak a csúcsra. A 36 éves Horry kétszer ért célba a Houstonnal a már említett Hakeem Olajuwon társaként (1994, 1995), háromszor a Shaquille O’Neal és Kobe Bryant nevével fémjelzett Los Angeles Lakersszel (2000, 2001, 2002), majd még kétszer a Spursszel (2005, 2007). Ám az alabamai Andalusia szülötte a jelek szerint nem éri be ennyivel, hiszen bejelentette: „Azt hiszem, játszom még egy szezont, hogy ismét bajnok lehessek.”

Az ünneplő Horry mindenesetre a legkevésbé sem izgatja magát amiatt, hogy az amerikai lapok szerint az idei döntőben vesztes Cleveland Cavaliers – LeBron James ide vagy oda – minden idők talán leggyengébb NBA-finalistája volt. Az a tény, hogy a Cavs mindössze 50 győzelmével a második legeredményesebb csapatként zárhatta az alapszakaszt, már jelezte: Keleten a helyzet változatlan. Annyiban legalábbis, hogy az utóbbi tíz évben ez a hetedik alkalom, amikor a Kelet bajnoka alulmaradt a nagydöntőben a Nyugat képviselőjével szemben...

Sokkoló érdektelenség – átlagban 9 millió néző

Nem véletlenül jegyezte meg némiképp pikírten az ESPN szakírója, Bomani Jones, hogy az idén az USA Atlanti-óceán felőli partjáról aligha lehetett volna olyan klubot találni, amely a siker reményében vehette volna fel a küzdelmet a legjobb hat nyugati gárda bármelyikével. No igen, hol van már 1981, amikor a Houston ugyan igencsak pocsék mutatóval (40 győzelem, 42 vereség) jutott be a fináléba, viszont a Rockets alakulatát többek között a Hall of Fame-tag Moses Malone és Calvin Murphy, valamint Robert Reid és Rudy Tomjanovich neve fémjelezte.

Tulajdonképpen az a rejtély, miként tudott egy ilyen erős társulat akkoriban mindössze 40 győzelemig jutni...

Az üzletnek persze sosem tesz jót, ha túlságosan egyoldalú a csata a fináléban.

Főként, amikor a metropoliszok, New York, Los Angeles vagy Philadelphia helyett amerikai léptékkel mérve kisvárosok képviselői csatáznak a világbajnoki címért. Márpedig ebből a szempontból sem San Antonio, sem Cleveland nem éppen ideális piac: méretei alapján a texasi település 37., míg a profibajnoki elsőségre a Browns futballistáinak 1964-es NFL-diadala óta hiába váró ohiói város a 17. az ottani rangsorban. Mégis meglepő némiképp, hogy az idei NBA-döntő televíziós nézettségi mutatói az ABC-csatornán sokkolóan gyatrák lettek: a 6.2-es nézettség a 11-es share mellett (ez a szám mutatja, hogy az éppen tévézők hány százaléka figyelte az adott műsort) minden idők legpocsékabb eredménye. Huszonhét százalékkal gyengébb a tavalyi Miami Heat – Dallas Mavericks csata nézettségéhez képest, és öt százalékkal alulmúlja az eddigi negatív rekordot, amely a 2003-as San Antonio–New Jersey Nets párharchoz kötődik.

Az új nemzedék jobbára az összefoglalókat nézi

Persze minden viszonylagos. Az NBA-döntő átlagban 9.3 millió nézőjét például boldogan elfogadná az NHL. Főként annak a fényében, hogy a hokifinálé ebben az esztendőben mindössze 120 ezer érdeklődővel vonzott többet, mint az ESPN2 csatornán a női egyetemi softballbajnokság sorsdöntő találkozója, a World Series, amelyet 1.6 millióan láttak...

A helyzet furcsasága, hogy mindeközben a sportbiznisz még sohasem virágzott annyira az Egyesült Államokban, mint manapság. Az ellentmondás okairól a USC Sports Business Institute ügyvezető igazgatója, David Carter azt mondta a USA Todaynek, hogy „...túlságosan sok a sport a televíziókban, miközben felnőtt egy generáció, amely hozzászokott a profi összefoglalókhoz. Ugyan miért bámulnák ezek a fiatalok több mint két órán át a képernyőt, amikor a sporttévében két percben összesűrítik a számukra az adott meccs legizgalmasabb pillanatait, vagy letölthetik az összefoglalót a mobiljukra!?”