Az igazi giro d’Italia

Ez ám az igazi giro d’Italia, va gyis – szó szerinti fordításban – olaszországi körforgás: a 2006– 2007-es Serie A húsz csapatánál tavaly szeptember óta nem kevesebb mint huszonkét edzőváltás történt. A megdöbbentő statisztika alapján Itáliában az elmúlt szezonban még veszélyességi pótlékot is kérhettek volna alapfizetésük mellé a trénerek, hiszen sohasem lehettek biztosak abban, hogy nem éppen a következő kanyarban zuhannak-e ki a „hullámvasútból”. További beszédes adat, hogy a bajnokság végeredményét tükröző tabella 6–20. helyezett csapatából csupán az Empolinál nem történt változás a kispadon, Luigi Cagni – valami csoda folytán – megúszta a kirúgást. A klubtulajdonosok logikája ennek alapján nem túl bonyolult: ha a csapat a bajnoki táblázat alsó háromnegyedében (!) szerénykedik, igencsak nagy a baj, és ezért bizony a vezetőedzőé a felelősség – következésképp az illetőnek mennie kell.

„Itáliában olyan nyomás nehezedik a játékosokra és az edzőkre, mint talán semelyik másik országban – próbált rávilágítani a jelenség hátterére Aldo Dolcetti, aki az idény során a Budapest Honvéd szakvezetőjeként és a Messina segédedzőjeként is dolgozott. – Az újságírók és a szurkolók véleménye pedig, amely a legtöbb esetben igen kritikus, gyakran a klub elöljáróinak döntéseit is befolyásolja.”

Az elnökök türelmetlensége a 40 éves szakember szerint az átgondolatlan választásokban keresendő. Vagyis abban, hogy egy-egy edző kinevezésénél nem a hosszú távú tervezés az elsődleges szempont. Gyakran előfordul, hogy az együttes döntéshozói nem ismerik eléggé a trénert, így az esetleges nézeteltérések csak a szerződés megkötése után kerülnek felszínre. Azonban a „hagyományos” edzőváltások mellett az elmúlt idényben három pikáns esetre is akadt példa. A Cagliari, a Torino és a Messina elnökei bemutatták azt a bravúrt, amelyre hazai szinten talán csak Vízer László Máriusz, az FC Sopron többségi tulajdonosa képes: a szezon közben a korábban elzavart szakvezetőt hívták viszsza, és állították ismét munkába. (A Livornót csak azért nem soroljuk ide, mert ott Daniele Arrigoni januári menesztése olyannyira nem volt sikeres, hogy a játékosok tiltakozása miatt a kirúgás után néhány nappal Aldo Spinelli tulajdonos kénytelen-kelletlen rehabilitálta az edzőt).

„A korábban elküldött szakvezetők visszahívását két dolog magyarázza – fejtegette Aldo Dolcetti, aki a Messinától Alberto Cavasin vezetőedző áprilisi menesztésekor segédedzőként maga is távozni kényszerült. – Egyrészt az anyagi megfontolások. Hiszen amíg él a korábbi edző szerződése, a fizetését folyósítania kell a klubnak. Nézzük a Torino példáját: a csapatot a felkészülés során Gianni De Biasi és három segítője irányította – ez négy fizetés. De Biasit eltanácsolták, munkába állt Alberto Zaccheroni és az ő újabb három segítője – ez már nyolc fizetés. Ha Zaccheroni menesztése után újabb stábot vettek volna fel, már tizenkét fizetést kellett volna garantálnia az egyesületnek. Ehelyett inkább visszahívták De Biasit és embereit, maradt tehát a nyolc fizetés. A visszatapsolás másik indoka pedig az, hogy ez egyfajta divattá vált mostanában. Látták, hogy másoknál bevált, ezért ők is alkalmazták.”

Persze az effajta esetek nem csupán a klubvezetők szempontjából érdekesek, hanem az érintett edzők oldaláról is. A kívülálló számára gyakran úgy tűnik, a szakemberek csak elszenvedői az eseményeknek, akiket a tulajdonosok aktuális hangulatuknak megfelelően rángatnak, mint valami marionettbábukat. Aldo Dolcetti szerint azonban ezek az edzők nem úgy tekintenek a visszahívásukra, mint számukra megalázó békülésre a korábbi elbocsátóikkal, hanem mint bizonyítékra, amely csakis azt jelzi: az elöljárók belátták, hiba volt őket elzavarni.