Varázslást nem vállal

Évekkel ezelőtt leírtam, hogy az utánpótlásfronton uralkodó káosz ide vezet – mondta a honi női utánpótlás-nevelés egyik bázisának számító, de felnőtt élvonalbeli együttest is működtető Vasas-Csata szakmai vezetője, Tursics Sándor. – A sportág hanyatlása már a férfiválogatott 1955-ös Európa-bajnoki aranyérmét követően elkezdődött, amikor a Dream Teamünk ereje teljében lévő szövetségi kapitánya, Páder János pályát váltott, és politikusnak állt. A következő évtizedek olimpiacentrikus filozófiájának áldozatául esett a csapatsportok többsége, ami több sportágban vezetési válsággal párosult.

Szakemberek helyett káderek irányítottak

Miért, mi történt?

Évtizedeken át káderek és nem szakemberek tartották a kezükben az irányítást. Már Prieszol József elnökösködése idején éles szakmai vita kezdődött a kosárlabdában. Az elnök súlyos szakmai válságról beszélt. Nekem már akkor az volt a véleményem, hogy a szakmai krízist mindig vezetői válság előzi meg.

Mit tett ez ellen a szakma?

Mivel hosszú időn át a kutya sem volt kíváncsi a véleményünkre, a kilencvenes évek végén összeállt az edzői kar elitje, s bevonultunk az akkori MKOSZelnök, Bartha Ferenc Szabadság téri irodájába. Elmondtuk, hogy az aktuális vezetési struktúrával képtelenség felzárkóztatni a férfiszakágat az európai élvonalhoz, sőt az eredményes női szakág, illetve az utánpótlás is kicsúszik a kontinentális elitből. Javaslatunk lényege: profi szakmai munkához profin dolgozó, szakértői elnökségre van szükség. A gazdasági kérdésekkel foglalkozzon közgazdász, a szakmával szakember, a jogi ügyeket intézze jogász. Az ad hoc bizottság hónapokon át dolgozott, és letett egy körülbelül százoldalas szakanyagot. Ez a kukában landolt, nem történt változás a sportág irányításában.

Hogyan lehetett mégis nemzetközi eredményeket produkálni?

– Amikor 1999-ben otthagytam a felnőtt profi vonalat, és visszatértem a Csata DSE-be, azonnal bementem Horváth Frigyes főtitkárhoz, kértem, támogassa a tehetséggyanús 1986-os évjáratú válogatott felkészítését.

Teljesen el kellett szakadnunk a szövetségi szokásoktól; mi már öt évvel az esemény előtt megkezdtük a kiválasztást és a felkészítést. Visszatértünk a hetvenes évek azon gyakorlatához, hogy területi elven, tehetséges edzők irányításával kell felépíteni egy leendő válogatott keretét. Így került a nyugat-magyarországi terület élére Gábor Erzsébet, a keletiére Bajusz György, a budapesti csoporthoz Iván Krisztina. Többéves munka eredményeként szűkült tizenhat t ag úr a a keret, amely homogén csapatként az utolsó két esztendőt szinte együtt versenyezte végig a Csata DSE színeiben az NB I B-s felnőtt mezőnyben.

A sikerek ellenére miért nem dolgozott tovább a társasággal?

A 2004-es Eb-bronz és a mutatott játék volt a csúcs. A kontinensbajnokság után nem tudtuk együtt tartani érettségiző játékosainkat. Elveszett a homogenitás és a motiváció egy része. Már a vb-felkészüléskor éreztem, hogy a pozsonyi teljesítményünk hatvan százalékát sem tudjuk majd produkálni. Bár vb-döntőben még sosem szerepelt magyar utánpótláscsapat, számomra a nyolcadik hely kudarcot jelentett. A 2002-ben „átstrukturálódó” MKOSZ-vezetőség „egyedi” stílusom miatt nem tartott igényt a munkámra, ezért felszámoltam az általam vezetett szakmai bizottságot, kiléptem a MAKET (Magyar Kosárlabdaedzők Testülete – a szerk.) elnökségéből, és a háttérből szemléltem a szövetségben dúló „polgárháborút”. Fel kellett építenem a Csata–Vasas együttműködés modelljét. A szakmai munka mellé nem hiányzott az ostoba hatalmi és pozícióharc.

Nem adja a nevét kóklerkedéshez

Mellre szívhatta a történteket, hiszen azóta egyetlen korosztályos válogatott felkészítését sem vállalta el.

Az újpesti grundon nőttem fel, nem vagyok érzelgős, de szakmai kóklerkedéshez nem adom a nevemet. A jelenlegi gyakorlat szerint a tárgyév elején jelölik ki a korosztályos szakvezetőket, akiknek a szezon lezárultával néhány hetük marad a csapatépítésre. Ilyesmihez nem szakember kell, hanem varázsló... Ráadásul a szovjet és a jugoszláv utódállamok színre lépésével felerősödött a versengés, egyre több jól felkészült nemzet jelent meg a sportágban. A 2005-ben bevezetett FIBA-versenyrendszer azon

kosárkultúráknak kedvez, ahol a versenysportolók nagy számából adódóan nagyobb a merítési lehetőség, nívós felkészítés és szervezettség a jellemző. Ezzel ellentétben nálunk drámaian megcsappant a sportolók száma. A lányoknál mármár kezelhetetlen a helyzet. A gyermekkorosztályban harmincegynéhány csapat működik az országban, noha több százra lenne szükség. Az őszi régiós alapszakasz szinte semmittevéssel telik, a tavaszi korosztályos döntők néhány napjában sűrűsödnek össze az évad érdemi történései. Az alacsony merítési számhoz, a hiányos felkészüléshez és a kevés minőségi versenyhez rendkívül alacsony szervezettség párosul. Ilyen helyzetben nehéz nemzetközi sikerekről még csak álmodni is.

Négy-öt év múlva talán részeredmények várhatók

Az új MKOSZ-elnökségtől remél-e valamit?

Öröm, hogy az új vezetőség igyekszik gyorsan életre kelteni az utánpótlás-bizottságot, Tóth Viktor és csapata már hozzálátott a munkához. Ha jó úton indulnak el, négy-öt év múlva lehet szerény részsikereket tervezni a nemzetközi utánpótlásporondon. Az idei kudarcokat az előző elnökségi ciklus kompetens főszereplőin kell számon kérni. S ők nem a januárban kinevezett válogatott edzők...