Egy rém rendes gyerek

Mostanában többnyire bemegy, amikor beleáll…Mostanában többnyire bemegy, amikor beleáll…

Szerencsére igen. Jó lenne mindig bedobni – mondja az egy centi híján két méterre nőtt, 28 esztendős kosárlabdázó.

Mitől függ, hogy bemegy-e, vagy sem?

Sok mindentől. Először is attól, én magam elhiszem-e, hogy be tudom dobni, aztán attól, a társaim elhiszik-e, odaadják-e a labdát, és persze nagyon sokat kell gyakorolni.

Ön elhiszi, hogy be tudja dobni?

El.

A társai elhiszik?

Igen.

Sokat gyakorol?

Persze.

Akkor miért nem megy be mindig?

Azért ez így nagyon le van egyszerűsítve. Főleg mentálisan kell rendben lenni, amikor megkapom a labdát.

Egy sportolónak ez lenne a dolga, nem?

De. Csak mi is emberek vagyunk. Nehéz kizárni, hogy mondjuk otthon nem stimmel valami, vagy például karambolozol, és azon jár az agyad, mi lesz a kocsiddal, vagy egész egyszerűen csak látsz valamit a tévében, és ott motoszkál benned.

Mégis, a válogatott eddigi felkészülési meccsein többnyire betalált, az elmúlt idénye nem ezt ígérte…

Valóban. Ezért is igazoltam haza Zalaegerszegre. Fehérváron az utóbbi időben nem éreztem a bizalmat, pedig az nagyon fontos számomra.

Megnyugodott, amikor hazatért?

Igen.

Egyébként sem tűnik ideges típusnak, kívülről úgy látszik, nem megy negyven fölé a pulzusa…

Pedig tudok én idegeskedni. Csak nem úgy élem meg, mint mondjuk a szövetségi kapitány. De olyankor bekeményítek én is. Sokkal agresszívebben állok az ellenfelem elé, vagy kicsit odaszúrok neki.

Az ön posztján szerte a világon sokkal gátlástalanabb emberek játszanak.

Lehet. Én egy rendes gyerek vagyok.

Sztojan Ivkovics, aki sokszor poénnal igyekszik elütni kérése élét, egyre többször önt választja partnerül ehhez. Mit gondol, miért?

Talán a kapitány úgy érzi, nekem is többször kellene a vezéregyéniségekhez tartozni. Így próbál meg még több önbizalmat önteni belém. Egyébként ne higgye, hogy nincs véleményem, csak nem szeretek a középpontban állni. Ilyen a természetem. Mielőtt az Albacomphoz igazoltam, Zalaegerszegen csapatkapitányként hallatni kellett a hangom, és a döntő szituációkban nekem kellett megtalálnom a jó megoldást.

A lefújás előtti utolsó másodpercek peregnek, egyenlő az állás. Miért szurkol: hogy megkapja a labdát, bedobja, és ön a hős, vagy inkább azért izgul, nehogy önt találják meg a labdával, mert mi van, ha elrontja, és akkor ön a bűnbak.

Előfordul, hogy eszembe jut, mi van, ha nem megy be. De akkor már régen rossz, mert ha ez eszembe jut, akkor nem megy be. Mostanában inkább bemegy…

Szembetűnő a változás a válogatottban a tavalyihoz képest. Látszik, hogy élvezik a játékot, harcolnak, és mindenki maximálisan odateszi magát. Mit gondol, miért van ez így?

Ez sikeréhes társaság, nagyon jó az összhang közöttünk. Jók az edzések, jó itt lenni. Sztojan Ivkovics a végletekig leegyszerűsíti a feladatainkat. Mindenkitől csak azt várja el, amit tud, semmi extrát. Azt viszont a legteljesebb mértékig. És mindenkitől elvárja, hogy harcoljon kifulladásig. Nem tűri a puhányságot. Sokatmondó, ahogy öltönyben elvetődött a szlovákok elleni meccsen a labdáért, bemutatva, mi is a követendő magatartás.

Gondol már a spanyolországi Európa-bajnokságra?

Kis lépésekben gondolkodom, egyelőre zárjuk az első helyen a csoportunkat.